A vasárnap igéje

HÚSVÉT ünnepe után 1. VASÁRNAP (QUASI MODO GENITI) – Jn 20,19–29(30–31)

Próbáljuk beleképzelni magunkat a tanítványok helyzetébe. Az azóta eltelt idő és a kulturális különbségek ellenére alapvetően ők is csak ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Három évig tanultak az Úr mellett, de a legfontosabb „tananyag”, amely nélkül az összes többi semmit sem ért volna, csak húsvét napján és utána következett.

Tízen együtt vannak; a szeretett tanítvány, János már hisz az elhengerített kő és az üres sír láttán, Péter hisz is, meg nem is. A többi nyolc nem tudott sokat kezdeni a magdalai Mária tanúskodásával; hadd mondjuk így: várakozó álláspontra helyezkedtek. Az Úr ellenségei miatt ajánlatosnak tartották az óvatosságot, bezárták az ajtókat: ha netán jönne, úgyis jelezné.

És mi történt? A Feltámadott minden figyelmeztetés nélkül átment a bezárt ajtón, így adta tudtára tanítványainak, hogy előtte nincsen akadály. Figyeljük meg azonban a különbséget: hogyhogy a sírja nyitva volt? Kételkedők kérdezték már: a fán át tudott hatolni, a kövön meg nem? Ez is a húsvéti „lecke” része. A magdalai Máriának látnia kellett, hogy a kő el van hengerítve. A két tanítványnak pedig csak be kellett néznie. János hitének nem lehet más magyarázata, csak annyi: látnia kellett, hogy az Úr teste emberi kéz érintése nélkül tűnt el.

Az Úr, a legnagyobb Tanító ezek után hogyan is köszönthetné másképpen félelmükben bezárkózott tanítványait, mint ahogy köszönti? Békességgel és – sebhelyeinek megmutatása által – azonosságának bizonyításával. Majd ismételt békességkívánással tudtukra adja kopogtatás nélküli jövetelének, pontosabban a halál kapuján át való odamenetelének és visszajövetelének célját: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (21. vers) Szó sincs tehát öncélú csodáról, nem elkápráztatni akar, hanem küldeni. A küldetéshez hozzátartozik a legnagyobb ajándék, a Szentlélek vétele, hogy képesek legyenek a bűnbocsánat közlésére, de – a bűnbánat hiánya esetén – a visszatartására is.

Már ezzel a történettel is milyen szépen befejeződhetne az evangélium, és akkor sem lenne jogunk azt mondani, hogy nekünk ennyi kevés. Némiképp meglepően arról értesülünk, hogy Tamás, az egyik tanítvány nem volt jelen. Hogy hol volt? Talán a többi tíznél „biztonságosabb” helyen? A többi tanítvány az evangélium írásakor már meggyökeresedett hitvallásos megfogalmazással adja tudtára az eseményt: „Láttuk az Urat.” (25. vers) A kételkedők atyja azonban maga szab feltételeket: első a látás, de azért, nehogy véletlenül káprázatnak higgye, hozzáteszi a szögek és a lándzsa ütötte sebek érintését. A hit feltételeinek tagadó megfogalmazásával még nyomatékosítja is: „Ha nem látom (…), és nem érintem (…), és nem teszem (…), nem hiszem.” (Uo.)

Húsvét vasárnapja után egy héttel – ezért is ez a mai nap óegyházi evangéliuma – ismét együtt voltak, most már félelem nélkül. A Feltámadott pedagógiája pedig ekkor mutatkozik meg igazán, utolérhetetlenül. Tamás rögtön ráadást kap, mindjárt két másik jelet. Az első, hogy az Úr ismét a bezárt ajtókon át jelenik meg. A második, hogy azonnal hozzá fordul, felszólítva őt, hogy tegyen eleget a saját követelése második felének. Igénk nem írja, hogy megérintette-e. Miért is írná, amikor erre már nem volt szükség? „Tamás pedig így felelt: »Én Uram, és én Istenem!«” (28. vers)

Tamás története – bizonyára még sokan gondolják így, és bár így gondolnák a Tamás-misék látogatói is – a legmaibb, legizgalmasabb, „legmodernebb” az öszszes húsvéti elbeszélés közül. Mennyire szeretnénk a Megváltó történetét „ellenőrizni”! Különösen is a végét, mint a „legjózanabb” tanítvány, aki a saját szemének sem akart hinni.

A Feltámadott válasza azonban nem csupán az ekkor már hívő tanítványnak, hanem a mindenkori tanítványoknak szól: ő nem csupán Tamást akarta „helyretenni”, hanem arra tanít, hogy nekünk is mellette a helyünk. Tanításának, „pedagógiájának” lényege: aki sok-sok héttel feltámadása után hisz benne, az nincs hátrányban ahhoz képest, aki csak egy héttel később hitt. Nincs még egy könyv a világon, amelynek szerzői oly meggyőződéssel vallanák az abban leírtak igazságát, mint amilyennel az Újszövetség szerzői. Ha a történet után említett „sok más jelt” is részletezné az apostol, akkor sem lenne igazabb.

Nem kell jelet követelnünk, amikor már megkaptuk a ráadást: az evangéliumot.

Szentpétery Péter