Evangélikusok

Nagypénteken kora délután kezdem írni ezeket a sorokat. Már mögöttem van a nagycsütörtök esti és a nagypéntek délelőtti ünnepi szolgálat, és vár még rám néhány feladat húsvét ünnepnapjain. Itthon, a győri gyülekezetben, de egykori kőszegi gyülekezetünkben is, ahol az új gyülekezeti ház és diákotthoni épületszárny alapkövét helyezzük el húsvét második napján. Évtizedek tapasztalatai és az éppen mögöttünk lévő ünnepi alkalmak is alátámasztják gondolataimat, amelyek évről évre, különösen is az éppen esedékes nagyünnepek táján foglalkoztatnak.

Nem új jelenségről van szó. Már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött, és nem is csak a mi egyházunkban. Az utóbbi másfél évtizedben csak felgyorsult a folyamat. Természetesen az is lehetséges, hogy nem egyformán vélekedünk róla; sőt az is lehetséges, hogy vannak, akik nem feltétlenül tartják negatívnak ezt a jelenséget. Én magam nem tartozom közéjük. Meggyőződésem, rossz irányba haladunk.

Most veszem észre, még le sem írtam, hogy valójában mire gondolok. Ünnepeinkről, ünnepi szokásaink változásairól van szó. Ha soraim olvasása közben, kedves testvéreim, végiggondolják az éppen csak elmúlt ünnepek folyamán szerzett tapasztalataikat, talán egyetértenek velem.

Mindegyik többnapos – régi kifejezéssel: sátoros – ünnepünkre jellemző, hogy az ünnep egyik napja vagy éppen csak egyik alkalma lesz kiemelkedően hangsúlyossá. És ezzel együtt jár az ünnep többi napjának és alkalmának háttérbe szorulása vagy akár mellékessé válása is. Ez pedig azt jelenti, hogy valami elvész az egész ünnep, ünnepkör fontos üzenetéből.

Az persze igaz, hogy mindig is voltak úgynevezett nagyünnepi keresztények, akik évente egy alkalommal vesznek részt a kiválasztott, számukra kedves alkalmon, és ezzel letudják egész évi vallásos kötelezettségüket. Bár ezeknek az egyháztagjainknak a száma is nőtt az utóbbi időben, én most mégsem rájuk gondolok elsősorban. Főként azokra az – egyébként több-kevesebb rendszerességgel istentiszteletre járó – gyülekezeti tagjainkra gondolok, akik mindegyik nagyünnepünkön kiválasztják az egyik napot, az egyik istentiszteletet, s ha azon ott voltak, úgy gondolják, teljesítették ünnepi kötelességüket. Karácsonykor a szenteste, a nagyheti-húsvéti ünnepkörben a húsvétvasárnapi istentisztelet, pünkösdkor – ha még egyáltalán nagyünnepnek tartják, akkor – természetesen ismét csak az ünnep első napja a kiválasztott alkalom. Karácsony két ünnepnapja, nagycsütörtök (az úrvacsora szerzésének ünnepe), nagypéntek (Jézus Krisztus kereszthalálának napja), húsvét második ünnepnapja és pünkösdhétfő is egyre inkább rangvesztetté lesz. Nagyszombatot pedig (amelyen egyházunkban a Megváltó eltemettetésére és sírban fekvésére emlékezünk) már ki tartja számon rendszeresen templomba járó híveink közül is?!

Amikor több évvel ezelőtt megkérdeztem egyik hittestvérünket, miért csak egyszer találkozunk a sok alkalmat kínáló ünnepi időszakban, így válaszolt: a mai világban már nincs idő az ünnepelgetésre, ebben a hajszás világban koncentráltan kell megélni még vallási ünnepeinket is. Mélységesen elszomorodtam. E testvérünk miatt is, de elsősorban azért, mert hirtelen megértettem: tulajdonképpen olyan jelenségre mutatott rá, amelyre addig nem figyeltem fel tudatosan.

Koncentrált ünneplés. Talán ez is mai korunk egyik újabb keletű terminus technicusa, szakkifejezése. Nem tudok szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez valójában az egy alkalommal, sietve, legyünk túl rajta hamar szinonimája. Az életünk legbelsőbb szférájába, hitéletünkbe is beférkőzött szekularizáció keserű gyümölcse. Nem koncentráció, hanem megszegényítés. Valami elvész, és ennek következtében mi magunk leszünk szegényebbé.

Karácsonnyal, pünkösddel kapcsolatban is hozhatnánk példákat, de most figyeljünk csak nagyheti ünnepeink sorsára. Sajnos az már régen nem újdonság, hogy nagycsütörtök csak egy szűk réteg ünnepévé lett. Azoké, akik a belső maghoz tartoznak, a viszonylag rendszeresen úrvacsorázóké. De lassan már ennek az ünnepnek a sorsában osztozik nagypéntek, a hagyományosan legnagyobbnak mondott ünnepünk is. Sosem titkoltam azt a meggyőződésemet, hogy amint egyre inkább háttérbe szorul hitünkben, kegyességünkben Jézus Krisztus keresztje, a bűntől és haláltól való megváltásunk és a bűnbocsánat ajándéka, úgy lesz egyre felszínesebbé és – súlypontja elvesztése miatt – egyre bizonytalanabbá kereszténységünk.

Húsvétot csak az tud Isten akarata szerint ünnepelni, aki a keresztről szóló beszédet is megértette! Húsvét nem helyezi hatályon kívül a keresztet, hanem igazolja. Így énekeljük ezt egyik húsvéti énekünkben: „Nem sötét a keresztfa már, / Húsvét után fényárban áll.” (EÉ 219,4) Elválaszthatatlan egymástól a két félmondat, amelyet az apostolok egy lélegzettel mondtak ki: „Jézus Krisztus halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,25) Sőt hozzátehetjük a Filippi levél Krisztus-himnuszának tanúságtételét is: azért magasztalta fel őt Isten, mert engedelmes volt a kereszthalálig (Fil 2,8–9).

Húsvétot ünnepelni nagypéntek nagyünnepként való megülése nélkül nem ünnepkoncentráció, hanem megszegényítés. Megszegényítése Krisztus váltságművének, a teljes evangéliumnak, megszegényítése egyházunk tanításának és az üdvözítő Krisztus-hitnek.

„Jól vigyázzatok tehát, testvéreim, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” (Ef 5,15–16)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület