Evangélikusok

Nagypénteken kora délután kezdem írni ezeket a sorokat. Már mögöttem van a nagycsütörtök esti és a nagypéntek délelõtti ünnepi szolgálat, és vár még rám néhány feladat húsvét ünnepnapjain. Itthon, a gyõri gyülekezetben, de egykori kõszegi gyülekezetünkben is, ahol az új gyülekezeti ház és diákotthoni épületszárny alapkövét helyezzük el húsvét második napján. Évtizedek tapasztalatai és az éppen mögöttünk lévõ ünnepi alkalmak is alátámasztják gondolataimat, amelyek évrõl évre, különösen is az éppen esedékes nagyünnepek táján foglalkoztatnak.

Nem új jelenségrõl van szó. Már évtizedekkel ezelõtt elkezdõdött, és nem is csak a mi egyházunkban. Az utóbbi másfél évtizedben csak felgyorsult a folyamat. Természetesen az is lehetséges, hogy nem egyformán vélekedünk róla; sõt az is lehetséges, hogy vannak, akik nem feltétlenül tartják negatívnak ezt a jelenséget. Én magam nem tartozom közéjük. Meggyõzõdésem, rossz irányba haladunk.

Most veszem észre, még le sem írtam, hogy valójában mire gondolok. Ünnepeinkrõl, ünnepi szokásaink változásairól van szó. Ha soraim olvasása közben, kedves testvéreim, végiggondolják az éppen csak elmúlt ünnepek folyamán szerzett tapasztalataikat, talán egyetértenek velem.

Mindegyik többnapos – régi kifejezéssel: sátoros – ünnepünkre jellemzõ, hogy az ünnep egyik napja vagy éppen csak egyik alkalma lesz kiemelkedõen hangsúlyossá. És ezzel együtt jár az ünnep többi napjának és alkalmának háttérbe szorulása vagy akár mellékessé válása is. Ez pedig azt jelenti, hogy valami elvész az egész ünnep, ünnepkör fontos üzenetébõl.

Az persze igaz, hogy mindig is voltak úgynevezett nagyünnepi keresztények, akik évente egy alkalommal vesznek részt a kiválasztott, számukra kedves alkalmon, és ezzel letudják egész évi vallásos kötelezettségüket. Bár ezeknek az egyháztagjainknak a száma is nõtt az utóbbi idõben, én most mégsem rájuk gondolok elsõsorban. Fõként azokra az – egyébként több-kevesebb rendszerességgel istentiszteletre járó – gyülekezeti tagjainkra gondolok, akik mindegyik nagyünnepünkön kiválasztják az egyik napot, az egyik istentiszteletet, s ha azon ott voltak, úgy gondolják, teljesítették ünnepi kötelességüket. Karácsonykor a szenteste, a nagyheti-húsvéti ünnepkörben a húsvétvasárnapi istentisztelet, pünkösdkor – ha még egyáltalán nagyünnepnek tartják, akkor – természetesen ismét csak az ünnep elsõ napja a kiválasztott alkalom. Karácsony két ünnepnapja, nagycsütörtök (az úrvacsora szerzésének ünnepe), nagypéntek (Jézus Krisztus kereszthalálának napja), húsvét második ünnepnapja és pünkösdhétfõ is egyre inkább rangvesztetté lesz. Nagyszombatot pedig (amelyen egyházunkban a Megváltó eltemettetésére és sírban fekvésére emlékezünk) már ki tartja számon rendszeresen templomba járó híveink közül is?!

Amikor több évvel ezelõtt megkérdeztem egyik hittestvérünket, miért csak egyszer találkozunk a sok alkalmat kínáló ünnepi idõszakban, így válaszolt: a mai világban már nincs idõ az ünnepelgetésre, ebben a hajszás világban koncentráltan kell megélni még vallási ünnepeinket is. Mélységesen elszomorodtam. E testvérünk miatt is, de elsõsorban azért, mert hirtelen megértettem: tulajdonképpen olyan jelenségre mutatott rá, amelyre addig nem figyeltem fel tudatosan.

Koncentrált ünneplés. Talán ez is mai korunk egyik újabb keletû terminus technicusa, szakkifejezése. Nem tudok szabadulni attól a sejtésemtõl, hogy ez valójában az egy alkalommal, sietve, legyünk túl rajta hamar szinonimája. Az életünk legbelsõbb szférájába, hitéletünkbe is beférkõzött szekularizáció keserû gyümölcse. Nem koncentráció, hanem megszegényítés. Valami elvész, és ennek következtében mi magunk leszünk szegényebbé.

Karácsonnyal, pünkösddel kapcsolatban is hozhatnánk példákat, de most figyeljünk csak nagyheti ünnepeink sorsára. Sajnos az már régen nem újdonság, hogy nagycsütörtök csak egy szûk réteg ünnepévé lett. Azoké, akik a belsõ maghoz tartoznak, a viszonylag rendszeresen úrvacsorázóké. De lassan már ennek az ünnepnek a sorsában osztozik nagypéntek, a hagyományosan legnagyobbnak mondott ünnepünk is. Sosem titkoltam azt a meggyõzõdésemet, hogy amint egyre inkább háttérbe szorul hitünkben, kegyességünkben Jézus Krisztus keresztje, a bûntõl és haláltól való megváltásunk és a bûnbocsánat ajándéka, úgy lesz egyre felszínesebbé és – súlypontja elvesztése miatt – egyre bizonytalanabbá kereszténységünk.

Húsvétot csak az tud Isten akarata szerint ünnepelni, aki a keresztrõl szóló beszédet is megértette! Húsvét nem helyezi hatályon kívül a keresztet, hanem igazolja. Így énekeljük ezt egyik húsvéti énekünkben: „Nem sötét a keresztfa már, / Húsvét után fényárban áll.” (EÉ 219,4) Elválaszthatatlan egymástól a két félmondat, amelyet az apostolok egy lélegzettel mondtak ki: „Jézus Krisztus halálra adatott bûneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért.” (Róm 4,25) Sõt hozzátehetjük a Filippi levél Krisztus-himnuszának tanúságtételét is: azért magasztalta fel õt Isten, mert engedelmes volt a kereszthalálig (Fil 2,8–9).

Húsvétot ünnepelni nagypéntek nagyünnepként való megülése nélkül nem ünnepkoncentráció, hanem megszegényítés. Megszegényítése Krisztus váltságmûvének, a teljes evangéliumnak, megszegényítése egyházunk tanításának és az üdvözítõ Krisztus-hitnek.

„Jól vigyázzatok tehát, testvéreim, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas idõt, mert az idõk gonoszak.” (Ef 5,15–16)

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület