Kultúrkörök

Minden évben február 14-én, Bálint napján adják át a lassan európai hírű irodalmi díjat, a Balassi Bálint-emlékkardot az arra érdemeseknek. Az idén Csoóri Sándor költő, író, forgatókönyvíró és Lucie Szymanowska cseh műfordító vehetett át egy-egy szablyát. A kardot Fazekas József bonyhádi kardkovácsmester készíti.

Fazekas József több mint tíz éve foglalkozik egyedi megmunkálású kések, kardok, tőrök kovácsolásával. Valamennyi művét hetekig formálgatja, edzi, csiszolgatja, maga készíti a pengét, a nyelet és a tokot is.

A március első hetében Budapesten megrendezett, Fegyver, horgászat, vadászat elnevezésű nemzetközi kiállításra inkább késeket hozott. Az egyik tőr nyelét nézegetem. „Mamutagyar – mondja. – Rengeteg van belőle, elsősorban Szibériában.” Izmos, markos ember, könnyű elképzelni őt kötényben az üllő mögött, másfél kilós kalapáccsal a kezében…

– Hogyan kapta a megbízást a kard elkészítésére, és mikor került ki a keze alól az első darab?

–Egy újságíró barátom felhívott, hogy Balassi-díjat szeretne létrehozni, de még nem tudja, hogy mi legyen maga a díj. Mondtam, ha Balassi, akkor természetesen egy kard. Az elsőt még 1997-ben készítettem, a pengéjére pedig ezt marattam: „Ó én édes hazám, te jó Magyarország”. Az utóbbi években már kettőt készítek, mert általában egy költőt és egy Balassi-fordítót díjaznak. Természetesen nincs két egyforma Balassi-kard sem, hiszen mindegyik kézzel gyártott, egyedi darab. Egyébként pedig a végvári vitézek fegyverei között sem lehetett két tökéletesen egyforma.

– Miért és mikor kezdett kardkovácsolással foglalkozni?

– Mindig is érdekeltek a fegyverek – de soha nem az, miként lehet használni őket, hanem inkább a technika, amellyel elkészíthetem. Az izgatott, hogy a 21. század elején nem tudok megcsinálni egy olyan kardot, amilyet a 15. században naponta előállítottak. A technika fejlettebb, de a tudás elveszett. Persze nem ez volt az első foglalkozásom tizennyolc évesen. A gimnázium után elektroműszerészként kezdtem dolgozni, de voltam villanyszerelő és eladó is. A rendszerváltáskor azonban munkanélküli lettem, és úgy gondoltam, ideje, hogy a saját lábamra álljak. Ahhoz, hogy egzisztenciát teremtsek, kellett jó tíz év, mert nem volt alaptőkém. Az első késeket MÉH-telepről összegyűjtött csapágygyűrűkből készítettem. Kölcsönkértem egy kovácstűzhelyt, volt egy üllőm, a műhelyben egy satupad meg egy köszörű. Apránként vásároltam hozzá szerszámokat.

– Honnan tanulta a szakmai fogásokat?

– Saját gyakorlatomból. Autodidakta módon képeztem magam, főleg a kardkészítésben. Késes szakma volt, de kardkészítő nemigen akadt. Én pedig nem apróztam el, rögtön a kardokkal kezdtem. Hadtörténeti kiadványokat, újságokat forgattam, de a legtöbbet a saját gyakorlati kudarcaimból tanultam. Sokszor abba akartam hagyni a dolgot, de aztán egy óra múlva újrakezdtem. Előfordult, hogy háromnapi munkámat tettem tönkre tizenöt másodperc alatt. Boszszantó, amikor kardot szeretnék, végül pedig két tőr lesz belőle.

– Milyen kardokat rendelnek Öntől?

– A legnépszerűbbek a szamurájkardok, amelyeket a keleti harcművészetet gyakorlók keresnek. Ha valaki hosszabb ideig űzi ezeket, rájön, hogy ősi szamurájcsaládból származik, és rögtön szüksége lesz egy kardra – mosolyog. – Sokan keresik még a gótikus pallost és a végvári szablyákat is, de nagyon sokféle kardot kértek már tőlem.

– Gondolt már arra, hogy művészi fokon ugyan, de mégiscsak gyilkolásra szánt eszközöket készít?

– Ezt még az elején végiggondoltam. Imádkozom azért, hogy az én kardjaim a saját véremen kívül másét ne ontsák. Munka közben ugyanis időnként véletlenül összekaszabolom magam. Ezeket a késeket, kardokat én nem szúróeszközöknek, hanem műtárgyaknak látom, és a vásárlók is dísztárgyakként veszik őket. Reménykedem abban, hogy Isten nem engedi, hogy az általam készített kardokkal bárki is életeket oltson ki.

Jánosi Vali