evél&levél

Sok gondolkodás, majd megfontolás után, lelkiismeretemre hallgatva, hitemre támaszkodva végtelen szomorúsággal vagyok kénytelen e levelet elküldeni a Magyarországi Evangélikus Egyház ez idő szerinti elnök-püspökének.

E sorokat az a csodálkozással vegyes felháborodás váltotta ki, hogy végignéztem a kelenföldi evangélikus templomból a Duna Televízió által 2006. február 19-én közvetített, megismételt „Tamás-misét”.

E traumatikus hatást végigélve nehéz szavakat találni minden részletre, például amikor a köszöntés után épp a több korszakos Ady lesz a legfontosabb idézendő költő, amikor a „Tamás-mise” feliratot viselő, fekete trikós celebrálók (?), ministránsok (?) Adidas cipőben és farmernadrágban, afféle zenekari tagokként az oltár mellől köszöntik az elmélyülésre érkező, láthatóan már az első percekben megdöbbent híveket – az alighogy megtelt templomban.

Nehéz szavakat találni, amikor a kelenföldi evangélikusok istenházában zúg az amerikai szentek mennybemenetele, miközben a szolgáló lelkész legfeljebb reverendás műsorvezetőnek mondhatta magát, hiszen az első félórában nem szólalt meg a templom orgonája. Az eseményen jelen lévő lelkészek, püspökök fanyar mosolygással már-már „rámozogtak” az amerikai utcai felvonulásokon és bárokban is hallható, harsogó ütemekre – még nem csápolt senki… –, majd az „áldott, aki jő az Úr nevében” pillanataival, a kamerába somolygó fiatalokkal már-már elérték a blaszfémia határát. Annál is inkább, merthogy egy másik fekete trikós közölte velünk: „Elérkeztünk az úrvacsorához.” Ő vajon hogyan került erre a helyre, e liturgiailag fontos pozícióba?

Hitünk legbelsőbb pillanatáról, e szentség kiszolgálásáról eddig azt tudtam, hogy az az egyház felszentelt – ám méltatlan – szolgájának és a hívő életének semmivel össze nem vethető tisztító pillanata, így hát közelében laikusnak nálunk csak végszükségben lehet helye.

Amikor megtudhattuk a prédikáló lelkésztől, hogy a kelenföldi templom ebben az órában „lelki konditerem, és Pál a mi tornatanárunk” – nos, ebben a pillanatban nem volt kétséges számomra, hogy a mostanában létjogosultságért harcoló, harsogó szertartásszínházban vagyunk, az Isten tiszteletének évszázados elfogadott rendje helyett. (Ahol például az offertóriumot a következő „mise” kiadásaira [?] gyűjtik, ami ugyancsak példátlan a Magyarországi Evangélikus Egyház hitéletében, gyakorlatában.)

Mindezek után „ajándéknak” tekinthettük e „színház-templomban”, hogy megmaradtak a szereztetési igék, bár rendszeres templomba járóként a Hiszekegy elhangzott változatával nem volt módom találkozni ezen „istenkereső” (finn), zajos eseményen kívül, bár tudom, hogy az evangélikus egyházban két elfogadott hitvallás létezik: az apostoli és a niceai.

Mint aki szolgálatában áldozatos és semmiben meg nem alkuvó kiskőrösi lelkész édesapját holta után is e nagyságban tiszteli, s vele egyként azokat, kik napjainkban ezen „megújulásokat” ige- és liturgiaellenesnek tartják, a következőket tartom fontosnak közölni és kérdezni.

Ön, főtisztelendő Püspök úr, nálam jobban tisztában van azzal, hogy a mise nemcsak istentiszteleti forma (római katolikus egyház), hanem az a liturgiai esemény, magasztos hitbéli gyújtópont, melynek során a misét bemutató ismét feláldozza Krisztust. Ennek alapján kérdezem tehát: hogyan kerül egyáltalán a mise fogalma az evangélikus egyházba, s miért épp a feltámadásban kételkedő Tamásról elnevezve?

Ezt a fajta „liturgiát” az evangélikus hívek elleni provokációnak tekintem, amelyet a televíziós közvetítés által szerte a világban száz- és százezrek, talán milliók láttak.

Tudomásom szerint – kérem, majd igazítson ki, ha nem így lenne – a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinata az ilyen istentiszteleteket nem hagyta jóvá. Ezen provokációval valójában hadat üzentek a lutheri teológia egy részének, s az „ökumené” szellemében előkészítetlenül (egyes új vezetők programjaként?) a televízió felhasználásával támadást intéztek az egyházukhoz évszázadokon, nemzedékeken át hű magyarországi evangélikusok ellen, ide értve az eddig ismeretlen, ugyancsak Finnországból és Németországból utánzott „imádságjárást” a mellékoltárokkal… vagy az olajjal való megkenést.

Megkísértették őket. És épp Ordass Lajos püspök úr hajdani szolgálatának helyszínén.

Ámós a többi prófétával együtt vallotta: „Még ha élő áldozatokkal áldoztok is nékem, sőt ételáldozataitokat sem kedvelem; kövér hálaáldozataitokra rá se tekintek. Távoztasd el tőlem énekeid zaját, hárfáid pengését sem hallgathatom. Hanem folyjon az ítélet, mint a víz, és az igazság, mint a bővizű patak.” (Ám 5,22–24; Károli-fordítás)

Ha a Prőhle-féle Agenda érvényben van, akkor azt az egyház megtartani köteles, ha nincs, úgy azt hozzuk a hívek tudomására, és tegyük kötelezővé. Hogyan lehetséges, főtisztelendő Püspök úr, hogy az evangélikus egyháznak jelenlegi ismereteink szerint két (kisebb, helyi változtatásokkal esetleg több?) hivatalos istentiszteleti rendje legyen, amelyet ajánl, javasol, az Agendaszerkesztő és Liturgiai Bizottság a püspökök jóváhagyásával (Üzenet egyházunk népéhez, Evangélikus Élet, 2004/12. szám).

Létezhet tehát alternatív liturgiával alternatív evangélikusság?

S ha sok hittestvérünk számára az egyházhoz való tartozás meghatározó eleme ez a változtatás, s amelyhez „testvérietlen és a szent ügyhöz méltatlan hangnemben szólaltak meg elutasító vélemények” (uo.), úgy vállalható-e az evangélikus egyház püspökei, lelkészei számára, hogy a hívek egy része elhagyja hitét, egyházát, s ki tudja, lelkileg hová csapódnak? Sajnálatosan nem leltem meg azokat a forrásokat (Voltaire véleménye alapján mások mindenáron való meghallgatásáról), amelyekre a püspöki üzenet az imént említetten – mint testvérietlenre és szent ügyhöz méltatlanra – hivatkozik.

Minden változtatás tehát, ilyen formákkal máris – szent ügy?

Főtisztelendő Püspök úr!

Magyarország és a világ – végállapotában vajúdik. Pilinszky János szavaival „a teremtés lebontásának halálos kísérlete folyik”. Szívet szorítóan elkeserítő tehát, hogy az evangélikus egyház ilyen „istentisztelettel” még inkább elbizonytalanítja azokat, akik a mai, válságos, dörömbölő, hangoskodó időben fogódzóul talán az Úristen csendes, személyes megszólítására várnak. És éppen nem a szekularizálódó, szektásodó, üzletieskedő, harsány egyházakra. Nem a fekete trikós Tamásokra, hanem azokra a szolgákra, kiknek lába nyomát – tisztelet tehát az Urat híven szolgáló nagy lelkeknek – napjainkban már alig lehet meglelni, hogy mind többen utánuk mehessünk.

Hitem, lelkiismeretem, múltam s az aggodalom sarkallt arra, hogy e levelet megírjam. Egy példányát elküldöm az Evangélikus Élet főszerkesztőjének, T. Pintér Károly úrnak közlés végett. Bízva benne, hogy a kelenföldi istentisztelet nem olyan egyházi „belügy”, amelynek megvitatásához, egyáltalán létéhez vagy megszüntetéséhez az egyház sajtója ne lenne használható.

Bizonyára nyilvánvaló főtisztelendő Püspök úr számára, hogy nem afféle „egyházi írogató” tartotta fontosnak, hogy e levelet – netán az „ortodoxia bűnébe” esve – megfogalmazza. Ez idő szerint még a hagyományos levelezési formát tartom a jónak, mintsem az elektronikus világlevelezést, ily módon kérve Öntől levélbeli válaszát. Így hát kérem, hogy a véleménynyilvánítás magyar alkotmányos szabadságának megfelelően (61. § 1–2.) segítse elő, hogy az eddig már olvasható és saját észrevételeim után feltehetően vitát indukáló álláspontom az evangélikus egyház lapjában nyilvánosságot kapjon. Remélve, hogy a főszerkesztői szelektáló szabadság nem írja felül ezen alkotmányos alapjogot.

Másokkal együtt szomorúsággal tölt el, hogy az április 2-i zuglói „istentiszteletet” hasonló tartalommal készítették elő, megfeledkezve arról, hogy Tamás a megismert feltámadottat tisztán és igazán hirdette hosszú útjai során.

„Jó az Úr, erősség a szorongatás idején…” (Náh 1,7a; Károli-fordítás)

Testvéri köszöntéssel kívánom, hogy legyen erős vár nekünk a mi megtartó Istenünk! Tisztelettel:

Dr. Murányi László (Budapest)