A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP (CANTATE) – Jn 16,5–15
Hattyúdal vagy új mű nyitánya?
Bűn – igazság – ítélet. Az utolsó vacsora asztalánál tanítványaitól búcsúzó Jézus a Szentlélek elküldését ígéri, aki „amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet” (8. vers).
Leleplezni, azaz kinyilatkoztatni azt kell, ami rejtve van. Ne tévesszen meg, hogy Jézus hozzáteszi: „a világ előtt”. Mindez a tanítványok elől is el van rejtve, amíg meg nem kapják a Szentlélek ajándékát. Szentlélek nélkül mi is pont úgy gondolkodunk és beszélünk a bűnről, az igazságról és az ítéletről, mint a világ bölcsei.
Szentlélek nélkül a bűn egyenlő az Isten és/vagy a társadalom törvényeibe ütköző cselekedetekkel. Szentlélek nélkül az igazság – a Jézus személye és sorsa körüli igazságról van szó – az, hogy Jézus elmegy, mint minden halandó. Útja – az Olajfák hegyén és a Golgotán át – a halálba visz, arra a helyre, amelyet a vallásos zsidók Seolnak, a hellenista világ pedig Hádésznek, alvilágnak, holtak birodalmának nevez. Az út egyirányú. Igaz, a zsoltáros szerint Isten a Seolból is tud kivezető utat. De ezen csak Isten járhat, ember nem. Ám Szentlélek nélkül nemcsak a világ, de a tanítvány sem képes hinni, hogy Jézus – Pál szavával – „Isten mindenek felett” (Róm 9,5). És Szentlélek nélkül a „világ fejedelmének” trónusa Isten trónusának látszik, és aki ezen a trónuson ül, annak ítélete adja meg mindennek az értékét, az ember életéét is. Az ő ítéletének mértéke pedig a siker, amely a világ javainak megszerzésében és birtoklásában pénzzel, hatalommal, erőszakkal érhető el.
Szentlélek nélkül így szól a világ nótája, a régi ének bűnről, igazságról, ítéletről. De Szentlélek nélkül a „hívő” emberek ajkán, a templomban is ez a régi nóta szól!
Ám Jézus búcsúbeszéde nem a minden halandó útján távozni készülő ember hattyúdala, hanem nyitány! A Szentlélek pünkösdi kitöltésével kezdődő új mű nyitánya. A nyitány pedig bemutatja a mű egészét meghatározó fő dallamokat.
Az első fő dallam, hogy pünkösd után a bűn lényege szerint hitetlenség. Hitetlen tagadása annak, hogy Jézus Istentől jött, a halálon át Istenhez tért vissza, és – mivel egy az Atyával – ő maga is „Isten mindenek felett”. Míg a világ továbbra is cselekedetek alapján mérlegeli az egyén bűnösségét, addig – pünkösd óta – Isten előtt, cselekedeteiktől függetlenül, azok élnek bűnben, akik a Szentlélek tanúságtételét lábbal tapodva, megátalkodottan tagadják, hogy Jézus Isten Fia. Miként János levelében vallja: „Aki tagadja a Fiút, azé nem lehet az Atya sem. Aki vallja a Fiút, azé az Atya is.” (1Jn 2,23) „Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben…” (1Jn 4,15) „Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,5) Azok élnek bűnben, akik kétségbe vonják, hogy Jézus történeti személy, vagy – csak látszólag jobb esetben – úgy beszélnek róla, mint egy kiváló emberről, nagy tanítóról, csodatévőről stb.
A második fő dallam az a titok, amelyet a hit tekintete előtt – pünkösd után – a Szentlélek tár föl: Jézus útja és mindazoké, akikben hit által ő él, és akik őbenne élnek, a halálon át az Atyához vezet. A világ régi nótája helyett – hogy a halál a vég, mindennek vége, a sír az elmúlás és az enyészet verme – az új mű dallama szólal meg Luther ajkán is, amikor így vall a halálról: „A halál az összes bajok között a legkisebb, mert csak azoknak baj, akik félnek tőle. A halált, a bűnt, a poklot és az ördögöt legyőzte és megsemmisítette a keresztre feszített Krisztus.” Aki a keleti egyház liturgiájában megőrzött őskeresztény húsvéti ének szerint „valóban feltámadt”, miután „halállal győzte le a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”. Ha azzal a hittel hiszünk Jézusban, amelyet János nevez hitnek, akkor – nem csak Cantate vasárnapján – a mi ajkunkon is boldogan zenghet az az új ének, amely Jézus kereszthalálában a mi halálunk halálát ünnepli.
A harmadik fődallam – pünkösd óta – annak bizonyosságát zengi, hogy minden látszat ellenére „e világ fejedelme megítéltetett”. Más szóval nincs már hatalma azok fölött, akik hisznek Krisztusban, és hit által valóságos közösségben élnek vele, életük őbenne van elrejtve, ő pedig bennük lakozik. Ha valóban azzal a hittel hiszünk Jézusban, amelyet János nevez hitnek, akkor a Szentlélek tanúságtétele szívünkben is élővé és megdönthetetlenné teszi Jézus ígéretét: „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át…” „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,22.24)
Véghelyi Antal