Kultúrkörök

Tévedés ne essék, Abel Ferrara Mária Magdolna (Mary) című filmje nem a magdalai Máriáról szól. E hazánkban húsvétkor bemutatott műből nem tudunk meg többet a bibliai személyről, mint amit a Szentírás egyszeri, felületes ismerője: Mária Magdolna a Jézushoz legközelebb álló asszony azok közül, kiket név szerint számon tartott. A nő, akiből hét ördög ment ki, aki nem találja a holttestet a nyitott sírban, akinek Jézus először jelent meg kereszthalála után, hogy feltámadásának hírvivőjévé tegye. Ezt a mitikus női alakot választotta Ferrara közvetítőnek főszereplői és Isten között.

Elgondolkodtató, bátor vállalkozás. Ha mást nem is, azt az újdonságot biztosan közvetíti, hogy egy igazán fontos nő is volt Jézus közvetlen közelében édesanyja, Mária, kedves tanítványa, János és a nagyon emberi Péter mellett. A magdalai Mária az összekötő kapocs Ferrara filmjének három főhőse között.

Egy híres, sikeres filmszínésznő, aki Mária Magdolna megformálása után többé képtelen elszakadni a szerepétől.

Egy híres, televíziós médiaszemélyiség, akinek vallási talkshow-ja nézettségi rekordokat dönt, mégis csak egy családi tragédia tudja őt a transzcendencia felé terelni.

Egy híres, elbizakodott filmrendező, aki a végsőkig tiltakozik, hogy a saját alkotásában oly egyértelműen megmutatkozó hitét komolyan vegye.

Hárman egy időben járják lelki zarándokútjukat ébredező személyes hitüktől hajtva, mely a legkülönbözőbb okokból, ám egyformán megkerülhetetlenül kényszeríti őket bizonyos kérdések tisztázására. Hol van a hit helye a modern felhőkarcolók metropolisaiban, a blikkfangos médiával elárasztott világban, melyben a felszínes sztárkultusz és a divat diktál? Vasárnapi istentiszteleteken? Sátoros ünnepeken? Ne adj’ isten, a hétköznapokban?

Juliette Binoche, a franciák királynőként tisztelt színésznője alakítja a magdalai Máriát megformáló színésznőt. Filmet látunk a filmben, ahol a színész színészt alakít. Marie – nem véletlenül hallgat Mária névre a színésznő is – a forgatás során szerepe segítségével újjászületik, és képtelen visszatérni semmitmondó, anyagias, sikerorientált életébe. Ezért úgy dönt, Jeruzsálembe megy, környezetét is új lelkivilágához igazítja, nehogy egy kósza felhőkarcoló kizökkenthesse éppen megtalált lelki békéjéből. Története az amerikai szupersztár naiv-romantikus megtéréstörténete, menekülés a manhattani Szodomából, a kulisszák Gomorájából.

Ferrara történetének e szála minden valószínűség szerint hitelesebb maradt volna, ha nem Binoche-t választja az élete ürességére ébredő színésznő szerepére. Binoche azon kevés Oscar-díjas topszínésznők egyike, akit Hollywoodnak sem sikerült kifordítania önmagából. Igaz, európaiként biztonságos távolságból szemlélheti a vörös szőnyegen korzózó, Chanel szemüveges, életfogytiglani alakformálókat. A mély érzésű keresztény színésznővel nem tűnik nehéz feladatnak a megtért bűnös ábrázolása, ám éppen emiatt nem válik története súlyossá. Ez esetben Sharon Stone inkább hozott volna katarzist…

A szent felé törekvő háromság második pillére a zseniális fekete színész, Forest Whitaker által játszott médiaguru, aki az emberiség leggyakoribb hit felé fordító érzésével birkózik: marcangoló bűntudatával. Ő, aki mindenórás terhes feleségét egyedül hagyva kerget sikert és nőket, hajszál híján veszíti el szeretteit. Mióta világ a világ, a bűntudatra ébredés, a marcangoló lelkiismeret vagy a halálba, vagy az Istenhez kerget bennünket. Ferrara itt sem mond újat, s különösebben megrendítőt sem mutat.

Harmadikként a filmbeli film arrogáns és visszataszító rendezőjét (Matthew Modine) láthatjuk, aki feltehetőleg nagyot alkot – bár ezt sem fejti ki a Ferrara-fáma –, hiszen filmje felforgatja színésznője életét, és embertömeg tüntet a premieren. Ő azonban mindent megtesz azért, hogy távol tartsa magától az érintettség látszatát. Igazi művész: tudat alatt alkot. Igazi művész: fel kell ismernie. A felismerés mégis a semmiből, villámcsapásként következik, és a néző értetlenül ráncolja homlokát, látva a karakter megtörését.

Ezen a ponton már-már giccsbe hajlik a történet, a hitről szóló filmek legnagyobb csapdájába, amikor újra a filmbeli film Jeruzsálemében találjuk magunkat. A filmbeli valóság és fikció efféle keveredése nemhogy kizökkent, inkább arra segít, hogy elszakadva a film sutaságukban is emberi történeteitől, saját magunkba nézzünk, s magunktól kérdezzük újra és újra: most akkor hogy is van? Honnan fakad a hitünk, és mire is való, ha egyáltalán?

Abel Ferrara művét hagyni kell hatni. Minél idegenebb a zsúfolt, nagyvilági város zajában megbúvó kápolna feszülete előtt zokogó médiaguru, a mobilon élő televízióadásba kapcsolt, Jeruzsálem köveit rovó megtért filmsztár és a visszataszító filmrendező Jézus szerepében, annál inkább rágjuk magunkat saját hitünk mibenlétén. Ferrara szembesít, önigazolásra szólít. A filmen kommunikált giccs, üresség, megannyi művészkedés mögött szinte látjuk gúnyos félmosolyát: ha veled ez nem így, bárhogyan, de nem így, akkor hogyan? Felelj! Akkor hogyan?

DeMi