A vasárnap igéje

HÚSVÉT ünnepe UTÁN 5. VASÁRNAP (ROGATE) – Jn 16,23b–27

„Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Mielőtt sorolni kezdjük, hogy mi mindent kértünk már Jézus nevében, amit aztán mégsem kaptunk meg – még más formában sem, mint ahogy szerettük volna –, mielőtt panaszolni kezdjük, hogy Isten hányszor hagyta válasz nélkül a Jézus nevében mondott imádságunkat, figyeljünk Jézus ígéretére. Ne tegyünk kérdőjelet Urunk szava mellé! Tegyük félre a morális érveket, hogy a „minden” mégsem „minden”, a „bármi” sem „bármi”, mert a szent Istentől nem várható, hogy olyan kérést teljesítsen, amely tisztátalan szándékot takar, amely csak az imádkozó önző vágyát elégíti ki mások szabadságának, jó hírének, jogos érdekének, vagyonának vagy embertársaihoz és Istenhez való viszonyának, röviden üdvösségének kárára.

Arra se hivatkozzunk – ami természetesen igaz –, hogy Istentől nem lehet az ő törvényébe ütköző dolgokat kérni, például hogy vegye el valakinek az életét, vagy hogy büntesse meg, fossza meg valamitől. Hallottam már gyermeke házasságának felbomlásáért imádkozó, menyét gyűlölő presbiter panaszát is, amiért Isten nem hallgatja meg… Vegyük komolyan és értsük szó szerint a halálba készülő Jézus ígéretét: „Bizony, bizony, mondom néktek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.” Annál is inkább, mert ígéretnél is többről van szó: a „Bizony, bizony, mondom néktek…” kezdetű mondások mindegyike isteni kinyilatkoztatás.

A meg nem hallgatott imádságok számbavétele helyett inkább azt a kérdést tegyük fel, hogy értjük-e, mit jelent Jézus nevében imádkozni!

Csupán arról lenne szó, hogy minden imádságunk végére oda kell biggyesztenünk a szinte varázserejű záradékot: „Jézus nevében kérem/kérünk”? Nehezen tudom elképzelni.

Mire gondol Jézus, amikor ezt mondja: „az én nevemben”? Az imádság tartalmára vonatkozik-e ez, vagy az imádságra mint cselekvésre? Netán magára az imádkozóra? Esetleg mindháromra együtt? Az első, a tartalmi kérdés az, hogy mi kérhető Jézus nevében, és mi nem, hamis vágányra terel. A második kérdés már közelebb visz a megértéshez. A mindenkori közbenjáró, a mindenkori imádkozó valójában nem más, mint maga Jézus. „Jézus nevében” ezért annyit jelent, hogy Jézus „képében”, más szóval Jézus képviselőjeként jelenünk meg a mennyei Atya előtt, amikor imádkozunk. Ha Jézust kell képviselnünk, nem pedig önmagunkat, bátran kérhetünk bármit, minden megkötés nélkül. Ha Jézus szemével – a mindenek üdvét kereső önzetlen szeretettel – tekintünk arra az emberre vagy ügyre, akiért vagy amelyért imádkozunk, bizalommal kérhetjük, ami csak eszünkbe jut, mert Isten teljesíteni fogja. Kérésünk megfogalmazásakor nem leszünk a magunk bölcsességére utalva, mert a Szentlélek segítségünkre lesz.

Mindez feltételezi azt is, amit a harmadik kérdésben fogalmaztunk meg: az imádkozó személyének is Jézus nevében kell lennie. Mit jelent ez? Csupán annyit, amit énekünk így fejez ki: „Keresztyének vagyunk, / Mert Krisztus neve rajtunk. (…) Keresztyének vagyunk, / Mert megkereszteltettünk…” (EÉ 440,1.3)? Amire Jézus gondol, annak kétségtelenül van köze a keresztséghez, de az csak a kezdet. Akit az ő nevében kereszteltek meg, annak ő a teljes életére igényt tart: miként a következő fejezet főpapi imájában kifejezi, nap mint nap benne akar élni, és azt akarja, hogy tanítványa is őbenne éljen, és olyan egység legyen köztük, mint amilyen egység Jézus és a mennyei Atya között van.

Ennek az egységnek és közösségnek a tartalmáról Jézus korábban így vallott: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (Jn 4,34) Más szóval Jézus egész életét Isten országa ügyének szentelte. Ha ezt tesszük, akkor mi is a meghallgatásnak azzal a bizonyosságával imádkozhatunk, amellyel Jézus Lázár sírjánál imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (Jn 11,41–42) Ha valóban közösségben élünk Jézussal, ha ő hit által valóban bennünk él, és mi őbenne, akkor egyszerűen lehetetlen olyasmit kérnünk, ami nem Isten országának ügyét szolgálná. De lehetetlen az is, hogy Isten az ilyen kérést ne hallgassa meg.

A kérdőjelet tehát nem Jézus ígérete, kinyilatkoztatása mellé kell tennünk, hanem önmagunkat, kereszténységünket kell megvizsgálnunk: valóban Jézus nevében járunk-e? Olyan szoros közösségben és egységben élünk-e vele, mint amilyenben ő szeretné, amiért közben is járt főpapi imádságában: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” „…ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,11b.21) Hiszem, hogy Isten Jézusnak ezt az imádságát is meghallgatta. És hiszem, hogy ez a záloga a mi imádságaink meghallgatásának is.

Véghelyi Antal