A hét témája

Teremtő jó Uram, bocsásd meg nekem, hogy nem is tudok imádkozni, nem tanítottak rá. Egyedül a nagymamám tanított egy esti imát: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” Együtt mondtuk el, miután lefektetett a tiszta szobában, begyújtott a csempekályhába. Dunna alatt aludva most is érzem a szekrény tetejére télire eltett almák illatát.

Sok év eltelt azóta, de ez esténként gyakran eszembe jut, és úgy érzem, még mindig együtt kérjük az Urat, hogy vigyázzon rám. Igaz, ma már nem magamért kérem, hanem az élő és előrement szeretteimért, hogy őket vigyázza, tartsa meg kegyelmében, és adjon békességet nekik. Magamért pedig csak hálatelt szívvel tudok fohászkodni, hiszen mindennap kegyelmet kapok, bár nem érdemlem. Gyakran vagyok türelmetlen, megesik, hogy minden igyekezetemmel együtt bajt vagy fájdalmat okozok valakinek, netán először magamra gondolván önző módon cselekszem.

Az Úr mégsem hagy el, magam sem értem, miért épp engem óv, és erőt ad olyan élethelyzetekben, amelyekről magam sem hittem, hogy elég erővel bírok. Feltöltődöm a vasárnapi istentiszteleten, mint egy lemerült elem, ha új energiához jut, és a gyakran könnyezve hallgatott lelkészi szavak, a templom csendje és békéje elkísér a templomból kilépve is. A legjobban azt szeretem, amikor az úrvacsorai istentiszteleten már sorba állnak az emberek, a nyitott énekeskönyvek ott maradnak a padon, én még várakozom a helyemen, csak az éneket hallgatom, és közben megköszönöm, hogy ott lehetek.

Felnőttként jártam el évekig a templom előtt, és bár éreztem, hogy jó volna bemenni, tartottam tőle, hogy „kinéznek”, mit keres ott egy idegen. Hova ülök; mit mondok, ha kérdeznek; azt sem tudtam, mikor van istentisztelet. Aztán egyszer csak mégis beléptem az ajtón. Kedvesen hellyel kínáltak, kezembe adtak egy énekeskönyvet, hiszen nekem az sem volt. El sem tudom képzelni, hogyan tudtam enélkül létezni. Talán ilyen a földöntúli békesség, amely megérint itt a földön.

Egy ismert magyar író újságcikkét olvastam, amelyben a hitéről írt, és úgy fogalmazott, hogy a földön áll, de az ég tartja meg. Abban a pillanatban megértettem, hogy én ugyanezt érzem, nem is tudnám másképp kifejezni.

Kedves, jó Uram, köszönöm, hogy szólhatok hozzád, csak úgy a magam szavaival, amikor a szeretteimért is így kérlek: tarts meg minket kegyelmedben, adj erőt, hogy végig tudjunk menni a számunkra kijelölt úton, legyünk mindig készek segíteni másokon, s ha új napra ébredünk, és még tovább élhetünk, úgy vezessen szent kezed, hogy szerethess bennünket.

Dr. Várhegyi Éva jogász