Keresztény szemmel

„Hiszek Szentlélekben” – vallja ma az egyház az Apostoli hitvallás harmadik hitágazatával. Pünkösd, a Szentlélek ünnepe az egyházi esztendő harmadik nagy ünnepkörének a középpontja. Kétségtelen tény azonban, hogy a Szentlélek Isten személyéről és újjáteremtő munkálkodásáról jóval ritkábban esik szó az egyház életében, mint mennyei Atyánkról vagy Urunkról, Jézus Krisztusról.

Pünkösd szent ünnepén tegyünk föl ezért magunknak három fontos kérdést. Ezek a gyülekezet tagjaiban, de az egyház igehirdetésében is sokszor felvetődnek, és a Szentírás igéjének válaszára várnak.

Az első ilyen pünkösdi kérdésünk ez: kicsoda közelebbről a Szentlélek Úristen? Nem Istennek, a Teremtőnek és menynyei Atyánknak vagy Isten Fiának, Krisztus Urunknak a más formában hozzánk való eljövetele? Az ókori egyházban – tudjuk – elterjedt volt ez a tévtanítás. Újkori, modern formában pedig sokszor úgy találkozhatunk vele, hogy a Szentlélek Isten nem más, mint Istennek, a Teremtőnek és Megváltónknak egy új, harmadik megjelenési formája a teremtett földi világban: ezúttal a szívünk mélyén, lelki életünkben. A Szentírás, az Ószövetség és az Újszövetség szent iratainak igéje pedig egybehangzóan ez: a Szentlélek a Szentháromság harmadik, önálló személye, egységben a teremtő és gondviselő Atya Istennel és a názáreti Jézusban testet öltött Isten Fiával, Jézus Krisztussal. A Szentlélek az a „más Vigasztaló” és „Pártfogó”, akit mennyei Atyánk Jézus Krisztus nevében és kérésére küldött el mennybemenetele után az embervilágba. „…ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14,26) A Szentlélek Isten láthatatlan jelenléte és munkálkodása földi világunkban azonban mindig fölfoghatatlan titok marad számunkra.

A második pünkösdi kérdés így hangzik: hogyan, milyen módon munkálkodik a Szentlélek Isten az anyaszentegyházban és a hívő ember személyes életében? A Szentlélek (az Ószövetségben „Isten Lelke”) már a világ teremtésében is részt vett (1Móz 1,2b), és a választott népnek, Izrael népének az életében is munkálkodott. Földi világunkba való igazi és teljes eljövetele azonban az első pünkösd ünnepén történt (ApCsel 2,1–45).

Azóta a Szentlélek Isten elsősorban a teljes Szentírás, az Ó- és Újszövetség írott, olvasott és hirdetett szent igéjén át munkálkodik az egyházban, Isten népének és a Krisztus-hívőknek a szívében. Ennek a láthatatlan munkálkodásának azonban Isten igéjén kívül vannak még más, látható „kegyelmi eszközei” is. Krisztus Urunk világos rendelése szerint két ilyen csodálatos „kegyelmi eszközt” ismerünk még egyházunkban: a keresztséget és az Úr szent vacsoráját Krisztus testének és vérének titokzatos, valóságos jelenlétével.

Isten Szentlelke végzi el bennünk azt, hogy a Szentírás igéje egyszerre csak megtelik élettel: személyesen megszólít minket, bűnbánatra vezet, és teljes bizalomra, hitre indít Jézus Krisztus iránt (Ez 36,25–27; Mt 26,26–29; Róm 6,3–4). A kegyelmi eszközök által a Szentlélek Isten nem eltörli, hanem újjáteremti önző gondolkodásunkat és akaratunkat. Megszabadít minket velünk született, bűnös önzésünkből, és visszatérít oda, ahonnan elszakadtunk a bűnesetben: a szent és igaz Istenhez. „…félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” (Fil 2,12–13) A megtérés Istenhez, a bűnbánat és a bizodalmas hit Krisztus iránt a mi lelkünkben, gondolkodásunkban és akaratunkban megy végbe. De ezt a csodát – a megtérés és az újjászületés csodáját– valójában a Szentlélek Isten, Isten végtelen megbocsátó szeretete, kegyelme végzi el bennünk!

Végül a harmadik pünkösdi kérdésünk: mikor ér véget, mikor fejeződik be a Szentlélek Istennek ez a szívünket és életfolytatásunkat újjáteremtő, láthatatlan munkálkodása bennünk? Erre a Szentírás igéjének a válasza a következő: egészen a testi halálunkig tart, állandó küzdelemben a gonosszal és velünk született, bűnös önzésünkkel. A Szentlélek Isten láthatatlan, belső és Istenhez visszatérítő munkálkodása bennünk sohasem kényszer, hanem hívás, Isten megbocsátó szeretetének a felajánlása Jézus Krisztus golgotai kereszthalálában! „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) A bűnös ember Istent megtagadó, önző akarata azonban visszautasíthatja, semmibe veheti Istennek ezt a végtelen, csodálatos megbocsátó szeretetét. Ez a visszautasítás a Szentlélek elleni bűn: Isten igéje szerint az egyetlen bűn, amelyre nincsen bocsánat sem itt a földi életben, sem a végső ítéletben, a testi halálunkból való feltámasztásunk után (Mt 12,31–32). Ebben a földi életben, testi halálunkig még nyitva áll előttünk Isten örökkévaló országának a kapuja, a bűnbocsánat a „kegyelem eszközein” keresztül. De csak a testi halál pillanatáig! Ez pedig – fiatalon, felnőtt- vagy időskorban – bármelyik pillanatban elérkezhet számunkra. A testi halálból való feltámasztáskor és utána nincs többé új lehetőség a megtérésre, a bűnbocsátó kegyelem elfogadására!

Ez pünkösd harmadik és minden bizonnyal legdöntőbb üzenete, örök életünkről vagy örök halálunkról döntő, legfontosabb figyelmeztetése az élet igazi boldogsága és teljessége után sóvárgó ember számára és az élet igazi örömét, boldogságát kereső emberi közösségek, a család, a gyülekezet, a társadalom, népünk és hazánk, a világökumené és az embervilág egésze számára.

Jöjjetek ezért, hogy pünkösd ünnepén kérjük és fogadjuk el hálás szívvel az emberi életnek ezt az igazi teljességét, boldogságát: a Szentlélek Isten kegyelmes hívását és újjáteremtő munkálkodását szívünkben, életünkben!

„Jövel, Szentlélek Úristen, töltsd be szíveinket bőven…” (EÉ 229,1)

D. dr. Nagy Gyula