A hét témája

Pünkösd a reménység, a megújulás és az együvé tartozás ünnepe is. Krisztus mennybemenetele után a tanítványok ismét a kilátástalanság, az elhagyatottság és a félelem állapotába kerültek. Ebben az állapotukban az egyetlen vigasztalásuk a szűk körben, bezárkózottságban megélt kitartó imádkozás volt.

Körülöttük Jeruzsálem városa ünnepelt, nosztalgiázott és vendégeskedett. A helyben lakók és a szórványból hazalátogatók sátoros hálaünnepet ültek, és megemlékeztek a törvény kőtábláinak fogadásáról. Az egymást régen nem látott rokonok, barátok örültek a találkozás élményének, és kikapcsolódtak a hétköznapok gondjaiból. A valamikori nagy isteni tett, amely a törvény szellemében eggyé kovácsolta a nemzetet, azonban már csak a tűnő, felszínes emberi érzelmek szintjén nyert kifejeződést. A nemzet már nem egységes, hiszen szétszórtságban él, bár fiai még keresik egymást. A jövő kilátástalan, hiszen idegen, római uralom alatt élnek, bár szívük mélyén még él a vágy a „régi dicsőség” után. Eközben a tanítványok bezárkózva szoronganak. Nekik már nosztalgiájuk sincs, inkább csak félelmeik vannak.

És egyszer csak a reménység fényei jelennek meg, és a Lélek szele járja körül őket. Megteltek Szentlélekkel, s Isten bátor apostolaivá, küldötteivé lettek. A félelem, a bizonytalanság, a bezárkózottság elmúlt. Előjöttek, úgy szóltak, és olyan hatást tettek az emberekre, hogy az addig csak nosztalgiázók, csak érzelmeskedők, csak hazalátogatók Krisztushoz tértek. Életükben valami radikálisan új, az igazi összetartozás jelent meg a krisztusi hit, remény és szeretet jegyében.

A pünkösdi tömeges megtéréssel elindult az egyház világméretű missziója Európán át „a föld végső határáig”. Közel két évezred után az európai egyházak ugyanakkor szükségét érzik annak, hogy a megújulást, az egységet és a reménységet keressék és munkálják. E mögött az ökumenikus vállalkozás mögött az a keserű felismerés áll, hogy Európa reményteljes egysége továbbra is válságban van. Az európai politikai és gazdasági intézmények sok kérdésre választ adtak, sok problémát megoldottak, de újabb és újabb kérdéseket és feladatokat is nyilvánvalóvá tettek. Továbbá az egyházak is elismerik, „hogy a Krisztus-követők vétkei miatt Európában és annak határain túl sok baj támadt. Megvalljuk, hogy ezekért a vétkekért mi is felelősek vagyunk, és kérjük Isten és embertársaink bocsánatát. Hitünk segít abban, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, s arra sarkall minket, hogy Krisztusba vetett hitünkkel és a felebaráti szeretettel reményt árasszunk sok területen, így a morál és az etika, a nevelés és a kultúra, a politika és a gazdaság területén, nemcsak Európában, hanem szerte az egész világon.” (Charta Oecumenica III/1.)

A 21. század Európájában az egyházak reménysége, egysége és lelkesedése is megerősítésre szorul. Úgy, mint az első pünkösdkor, most is a Lélek lelkesítő erejére van szükségünk. A nemzetek a felszínes biztonság és jólét önámításában, a modern bálványimádás különböző formáival áltatják magukat. Szabad utat adnak a látványszerű jólétnek, a fejlődés ígéretének, az érzések és hangulatok „virtuális valóságának”. Mindeközben nélkülözik a bizonyosságnak, a biztonságnak és a megnyugtató perspektívának a megtartó erejét. Eközben – az első pünkösd tanítványi közösségéhez hasonlóan – Krisztus mai tanítványai is hajlamosak a visszavonulásra. Annyi keresztet ácsolt már a 19. és a 20. század Krisztus követői számára, hogy vonzóbb zárt közösségben imádkozni, mint nyilvánosan bizonyságot tenni az idő és az örökkévalóság üdvözítő Uráról.

Ugyanakkor az európai egyházak két nagy közössége – a Püspöki Konferenciák Európai Tanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája – egy nagy ökumenikus vállalkozásra hívja híveit. Ez év januárjában Rómában elindult a 3. európai ökumenikus nagygyűlés zarándoklata („Krisztus világossága ragyog mindannyiunkra – reménység Európa megújulása és egysége iránt”). E zarándoklat jeles állomásai lesznek Wittenbergben 2007 februárjában és Nagyszebenben 2007 szeptemberében. Gyógyító és felemelő hatása azonban csak akkor lesz Európa keresztényei és egész közössége számára, ha ahhoz a hit bátorságával és érzékenységével minél többen csatlakozunk. Ha imádságos figyelemmel követjük a sok-sok helyi rendezvényt Európa-szerte, és erőnk szerint megrendezzük a magunkét is. Ezek mind azt hivatottak hirdetni, hogy egyéni, családi, nemzeti és európai közösségi létünkben egyaránt remélhetjük a Krisztusban megjelent kegyelem újjáteremtő és újraegyesítő valóságát. „Tegyünk közösen bizonyságot azáltal, hogy Krisztussal járjuk életünk útját, és ezzel Európa számára egy új elhívatást mutatunk meg. Mert kontinensünkön – bár nagy lépéseket tettünk előre politikai és kulturális értelemben – még mindig a kizsákmányolás, a kizárólagosság, az elnyomás és az erőszak kíséri utunkat.” (Levél az egyházakhoz, Róma, 2006. január) Sok-sok egyéni, nemzeti, kontinentális és globális sebből vérzik az egész emberiség. A sebek nem egyformák, de a sebzettség egyetemes. Eközben azonban „feladatunkat Krisztus szeretetének fénye világítja meg és a Szentlélek ereje hatja át, aki meggyógyítja az emberiség sebeit”. (Uo.)

Ezt a gyógyító, reményt adó, megújító és egyesítő Szentlelket hívjuk, várjuk, fogadjuk és hirdetjük az idei pünkösdön is. Tegyük ezt az ő hatalmával, hitelesen és hatásosan, amint tették ezt az első pünkösdkor a bátor apostolokká érett hűséges tanítványok.

Dr. Bábel Balázs érsek, az Ökumenikus Bizottság elnöke, D. Szebik Imre nyugalmazott püspök, a MEÖT elnöke, Dr. Bóna Zoltán lelkipásztor, a MEÖT főtitkára