A vasárnap igéje

Pünkösdvasárnap – ApCsel 2,1–13

Hallatlanul izgalmas történet. Még akkor is, ha már hozzászoktunk. Az újraolvasás azonban nemcsak korábbi élmények felidézését jelenti, hanem azt is, hogy testreszabottan és helyzethez illően megismétlődhet az esemény, átélhetjük együtt Isten jelenlétét.

Az ego világában, ahol az én nevem a fontos, az egyéni boldogulás az izgalmas, a saját jövő a kérdéses, történetet, sőt korszakot indítóan ott áll a bejelentés igeszakaszunk elején: „együtt voltak”. (Károli Gáspár nem véletlenül fordítja így: egy akarattal együtt voltak.) Ez az „együtt” pünkösd történetében, az egyház életében és a világ egésze számára hangsúlyosabb, mint gondolnánk. Mert a gyakorlatban nem az a kérdés, hogy mi múlik Istenen, hanem az, hogy mi múlik rajtunk: Isten szívének az indulatát, szándékát már megismertük Krisztusban.

A hit által átlátott történelem is arról beszél, hogy Isten – sokszor láthatóan, sokszor rejtőzködő módon – cselekszik: sohasem a világ és gyermekei ellen, hanem mindig értük. A Szentírás egésze arról tanúskodik, hogy Isten mentő szeretete, határokat nem ismerő kegyelme nagyobb jogos haragjánál is. A végső dolgok az ő kezében vannak. A kérdés újra meg újra az, hogy az ember miként éli ajándékba kapott életét, miként gazdálkodik a kapott javakkal, belesimul-e az Alkotó akaratába, betartja-e a tőle kapott játékszabályokat, s komolyan veszi-e azt, hogy nem önzésre teremtetett, hanem közösségi életre hivatott. A közösségi életben pedig a kulcsszó: együtt.

Külön-külön kevés az erő, egyedül kevés az energiánk; magunkra maradva nem jutunk előbbre, egymás ellen fordulva pusztulunk az öngyilkos küzdelemben. Csak együtt megy. Az élet csak együtt élhető. Egyedül nem. Egymás ellen még kevésbé. Sőt amire az egyház a bibliai történeteken és biztatásokon tájékozódva mindig figyelmeztet: a széthúzás, a magánzó élet, az önző életforma rombolja, mi több, lehetetlenné teszi az Istennel való kapcsolatot. Ezért és ebben lehet (lehetne) jel az egyház a világ számára: az egység, az egyetértés, az együtt munkálkodás, egymás segítése. Ami a farkastörvényű világból hiányzik. Ami a bűnesetben megromlott emberi és isteni viszonylatok miatt nem természetes. Az egyház jel a világ számára. Az egymással és Istennel való közösség jele. A megvalósítható közösségé.

De vajon ez az „együtt” működik-e az egyházban? Tudom, nem a Szentlélek elküldésének előfeltétele volt a tanítványok számára az egység. Pünkösd Isten szuverén döntése volt. Ám azt is tudom, hogy sokszor a Lélek befogadásának akadálya a széthúzás. Imádkozunk, könyörgünk a megújulásért, a Lélek munkálkodásáért, Isten csodáiért, s közben mi magunk vagyunk befogadásuk akadálya. A széthúzásunkkal, a bizalmatlanságunkkal, a klikkesedéseinkkel, az empátia hiányával, külön utainkkal.

Pünkösdkor az apostolok együtt voltak. Lehet, hogy a félelem tartotta őket össze, lehet, hogy a tanácstalanság, de az is lehet, hogy a reménység. De együtt voltak. S ekkor megismétlődhetett a zárt ajtók húsvéti csodája. Ahogyan ötven nappal korábban a zárt ajtók ellenére Jézus megállt közöttük, és békességet hirdetett nekik, az élet békességét, úgy pünkösdkor a zárt épületben lévő tanítványok számára kinyílt a világ, mert a Szentlélek szele kifújta a félelem, a csüggedés érzését, és átjárta a tanítványok szívét-lelkét, értelmét, megmozgatta tagjaikat. És ezek a lelkes tanítványok indultak azután prédikálni, keresztelni, Krisztusról tanúskodni.

Érdemes – mint minden bibliai történetben – figyelni az eseményt, folyamatot jelző igékre. Igék az igében: zúgás támadt, betöltötte a házat; lángnyelvek szálltak le; megteltek Szentlélekkel; beszélni kezdtek. Az események egyértelmű folytatása, hogy a sokféle nemzetiségű ember összefutott. Nem szétszaladtak, nem menekültek, hanem összefutottak. Öszszehozta őket Isten jelenléte, a Lélek áradása, a Krisztusról szóló igehirdetés.

Érthetetlen a kívülállók számára. Ma, amikor ugyanazt a nyelvet beszélő emberek sem értik meg egymást, mi is csodának láthatjuk, hogy különböző kultúrákból érkező, eltérő anyanyelvű emberek értettek és egyetértettek. Értették az igehirdetést, és egyetértettek abban, hogy meg kell keresztelkedniük, hiszen életükbe betört valami új, valami más, valami minőségileg több és nagyszerűbb: Isten országa.

Bár a kérdés – „Mi akar ez lenni?” – a Lukács-féle tudósításban nem kap választ, az egyház története megadta a feleletet: Isten csodája ez. Isten meg tudja tenni, hogy a szétesett, szétdobált (a gonosz bibliai neve ez: szétdobáló) világban össze tudja hozni az embereket, s ez az összetartozás nem önző érdekekre épül, hanem az Istenhez kötődő és Lelkéből áradó szeretetre. Elfogadó, türelmes, jóságos szeretetre.

Hafenscher Károly (ifj.)