Evangélikusok

Néhány évvel ezelőtt egy verőfényes napon betértem egy művészeti galériába megtekinteni egy gazdagnak ígérkező fotókiállítást, melynek a szervezők az Ecce homo (Íme, az ember) címet adták. Az emberi élet jelentős vagy éppen banálisnak tűnő epizódjait, egy-egy mozzanatát kapta lencsevégre a művész. Mondanom sem kell talán, hogy csodálatos esztétikai, művészi érzékkel, mély intuícióval voltak megválogatva és csoportosítva a képek.

Ahogy végigpásztáztam – szinte bűnös gyorsasággal – a fotók sorát, tekintetem megakadt egy szerényen meghúzódó, szinte bocsánatkérően lapuló fekete-fehér fényképen. Hatása mai napig fogva tart, pedig első pillantásra nincs rajta semmi rendkívüli. Nem ábrázolt mást, mint egy két-három éves kisgyereket, pufók csöppséget; hogy kisfiút vagy kislányt, az nem is lényeges. Ott áll az angyalarcú, ártatlan gyerek, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel néz valakire vagy valamire – de van ezen az arcon valami szinte leírhatatlanul furcsa kifejezés. Valami megmagyarázhatatlan elszántság, taszítás árad róla. Dacosan összeszorított száj, a kis kezek ökölbe fogva; nyakán, mellkasán pedig egy lepedő nagyságú, asztalkendőnek is beillő előke – ahogy nálunk mondják: nyálazó –, rajta egy rövid felirat: „Nekem nem parancsol senki”.

„Nekem nem parancsol senki” – mókás, jópofa fénykép. Sokan biztosan jót mosolyognának ezen a kis makacs emberpalántán. Én úgy éreztem, miközben nézegettem a képet, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy humoros, gyerekesen arcátlan pózról. A képnek halálosan komoly mondanivalója van, mély üzenetet rejt.

De térjünk csak vissza a tárlat címére: Íme, az ember – Ecce homo. Munkácsy Krisztusán kívül egy másik kép is megjelenik a Bibliából a képzeletemben: az őstörténetből az „édenkerti elbeszélés” egyik epizódja. Az a történet, amely prehistorikus távlatba, mitikus miliőbe helyezi az ember emberré válásának történetét. Ez a történet mindenképpen túlmutat a mítosz elsődleges jelentésén, és azt a legalapvetőbb életérzést fejezi ki, amely bennünket, embereket egyetemesen jellemez. Olyan mély, meghatározó üzenetet hordoz, amely – Paul Tillich protestáns teológus, filozófus szerint – szerves része az emberi egzisztenciának. Ez pedig nem más, mint az örök emberi, az örökös lázadás, az Istennel való szembefordulás. „Nekem senki sem parancsol – még Isten sem” – talán ezzel indul az emberi civilizáció pályafutása. Ez az életünket meghatározó ösztönös, dacos és konok lázadás velünk született életérzés. Ez az örök és öröklött emberi vonás megvan abban a beszélni, járni még alig tudó két-három éves gyermekben, de ott van Ádámban, Évában, Káinban, minden ősünkben és bennünk is – s meggyőződésem, hogy ott lesz utódainkban is.

Azért nagyszerű a fénykép, mert komolyan, őszintén és roppant kifejezően rólunk szól. Az összeszorított ajkú kisgyerek mi vagyunk. Bátran állíthatjuk, hogy az ember veleszületett ösztönös törekvése, hogy életét, sorsát önmaga irányítsa. Dolgait autonóm módon, szabadon maga akarja intézni. Szabadnak születni, szabadon élni, cselekedni – mi mindent jelent ez? Az ember szabadnak teremtett lény – Isten képmása. Az ember előtt azonban válaszutak vannak, és neki mindig mérlegelnie, döntenie kell, de tragédiája az, hogy legtöbbször hibásan dönt.

Tillich írja: „…az ember az egyetlen szabad teremtmény. El kell azonban azt is mondani, hogy a szabadsága véges. (…) Szabad lény azáltal, hogy képes rákérdezni a világra, de lehet, hogy rossz kérdéseket tesz fel. Szabad lény azáltal, hogy képes dolgokat mérlegelni és képes dönteni, de nem feltétlenül van bátorsága arra, hogy valódi és igaz döntéseket hozzon. Szabad lény annyiban, amennyiben képes az adott világon túl más világot teremteni, de hiányozhat a teremtéshez szükséges ihlete és akaratereje.”

Világos, hogy emberi eszmélődésünkben fontos a politikai, a társadalmi, a kollektív és az individuális szabadság eszméje – a külső szabadság. Jézus azonban összetöri a külső, szekuláris szabadság illúzióját és az ehhez fűződő reménységünket. A Szentírás is bőven beszél szabadságról, sőt azt is mondhatnám, hogy az egész Szentírást áthatja és alapvetően meghatározza a szabadságeszme. Egymás mellé téve a biblikus, illetve a külső, politikai szabadságeszmét, megláthatjuk, hogy két, gyökerében eltérő szabadságfogalomról van szó. Az egyik az emberi, a politikai, a szekuláris szabadság – a „minden szabad, ami nekem jó” elve, és a hangsúly azon van, „ami nekem jó”. A Szentírás azonban Krisztus szabadító szabadságáról szól, Krisztus szabadságáról. Ez lényegében más, mint a külső, politikai szabadság. Más a forrása, az értelme, más a tartalma.

Krisztus tanítványa, mint új teremtmény, új életet él, új viszonyba kerül Istennel és embertársával. Ez a szabadság emberi egzisztenciánk gyökérkérdését érinti. Krisztus szabadsága a bűn és halál rabságából szabadít meg. A végesből az örökkévalóba tárja ki az emberi létet, megoldja és feloldja a végesség, a töredékesség és kétértelműség dilemmáját. A megváltott, megszabadított ember ki tudja mondani: Isten az én Atyám. Amikor Istent Atyának szólítjuk, a másik embert pedig testvérnek, nem a „szolgaság lelkét” kapjuk, hanem a szabadságét, a fiúságét. A fiúság státusára az jellemző, hogy szabad emberek vagyunk, Isten országának örökösei. Luther azt írja A szolgai akaratról című művében: „A keresztyén ember szabad ura mindennek, és nincs alávetve senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek.” A keresztény ember úgy szabad, hogy hitben teljesen Krisztusé, és ez a hit mindenek fölé helyezi – teljes és tökéletes szabadságban. De ugyanakkor teljesen az embertársáé is a szeretetben, amely alárendeli őt a teljes és elkötelezett szolgálatra. Ez a mi evangélikus, krisztusi szabadságeszményünk – szabadon, nyitottan élni Istennek és elkötelezetten szolgálni embertársainknak.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület