Evangélikusok

Egyházunk Déli Egyházkerülete vezetőségének, presbitériumának és közgyűlésének a tagjai április 28-án Bonyhádon tartott ülésükhöz kapcsolódva köszöntötték a 2003-ban nyugalomba vonult D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspököt hetvenedik születésnapján. Szerkesztőségünk munkatársai beszélgetésre kérték az ünnepeltet.

EvÉlet: Püspök úr, kezdjük a hetven esztendő végén: nyugalomba vonulása után Luther városába, Wittenbergbe hívták. Mi volt itt a feladata?

Harmati Béla: 2017-ben lesz ötszáz éve, hogy megindult a reformáció: Luther 1517. október 31-én szögezte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára; ehhez az eseményhez kapcsoljuk a reformáció egyházat, Európát és a világot megújító mozgalmának kezdetét. Az évforduló eseményeinek előkészítése már most elkezdődött. 1523-ban, a hazánkra nézve végzetes mohácsi vész előtt épült wittenbergi városháza, az Altes Rathaus ad otthont a Luther-Zentrumnak, ahol más német országos intézményekkel együtt készülnek a jubileumra. A központ vezetője Christian Krause püspök, aki 1997 és 2003 között a Lutheránus Világszövetség elnöke volt. Megtiszteltetés számomra, hogy a közép-kelet-európai evangélikus egyházak képviseletében külső tudományos munkatársnak kértek fel, a németeken kívül egy finn, egy dán és egy japán teológus mellett.

EvÉlet: Mit jelent ez a tevékenység?

Harmati Béla: A reformáció kezdettől fogva nem csak „német ügy” és nem csak „egyházi ügy” volt. A középkori egyház megtisztítása, az evangélium hirdetése, léleképítő-hitépítő szolgálata együtt járt a társadalom építésével, az emberi szabadság, az Isten és ember előtti felelősség hangsúlyozásával. A tudományok, a művészetek, a közoktatás fejlődésnek indultak. A Biblia fordítása nyomán alakult ki a német, az angol, a cseh vagy a magyar irodalmi nyelv.

2003-ban Wittenbergből Luther-vándorkiállítás indult el. Először a kanadai Winnipeg városában, a Lutheránus Világszövetség nagygyűlésén, majd Amerikában számos más városban, azóta pedig Dániában és Svédországban mutatták be. Ez évben – Észtország, Lettország, Lengyelország és Szlovákia után – szeptember 16-ától a budai Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban lesz látható; innen megy majd tovább Ausztriába. Szeretnénk a történelmi múlt bemutatásán túl a reformáció mai jelentőségét is láttatni.

A Luther-Zentrum programjába tudományos konferenciák, egyházi találkozók szervezése is beletartozik. Október végén, reformáció ünnepén ifjúsági találkozó van Wittenbergben minden évben konfirmandusok számára. 2005-ben magyar fiatalok is részt vettek ezen Békéscsabáról, Wittenberg testvérvárosából és a Budapest-Deák téri gyülekezetből.

A centrumban végzett munkám mellett a Bensheimben működő Felekezettudományi Intézet felkért arra, hogy új egyháztörténeti kézikönyvsorozata számára foglaljam össze egyházunk történetének 1945-től napjainkig tartó szakaszát.

EvÉlet: A Luther-Zentrum meghívásának bizonyára előzménye volt az, hogy püspök úr évekig tudományos munkát végzett Genfben, a Lutheránus Világszövetség Teológiai Tanulmányi Osztályán. De hogyan is került ki Genfbe?

Harmati Béla: 1965 decemberében a Magyar Televízió Shakespeare műveiről és koráról meghirdetett világirodalmi vetélkedőjén első díjat nyertem. A zsűri az utolsó élő televíziós vetélkedőben az akkori általános szocialista elvárásoknak megfelelően nem engem, a fiatal lelkészt, hanem egy katonát szeretett volna győztesként ünnepelni, és ezért igyekeztek mindent meg is tenni, ám sikertelenül. A telefonok szerint nemcsak a nézők fogadták megelégedéssel a megharcolt végeredményt, hanem püspökeink is.

Jutalmul nemzetközi egyházi ösztöndíjat kaptam egy évre Svájcba, Genf-Bossey Ökumenikus Főiskolájára és a zürichi egyetemre. Svájcban a Lutheránus Világszövetség teológiai osztálya figyelemmel kísért tanulmányi időm alatt, olvasták dolgozataimat, és ösztöndíjas időm után meghívtak világszövetségi asszisztensnek. Nehéz egyházi-világszövetségi egyeztetés után 1967 decemberétől kerültem ki feleségemmel és kisfiammal együtt Genfbe, ahol 1970 májusáig dolgoztam Ivar Asheim norvég igazgató és Harding Meyer német professzor mellett. Feladatom volt teológiai részkutatásokat végezni az ökumené témájában, tanulmányokat készíteni és konferenciákat előkészíteni. Meghívásom lejárta után Genfben született második fiunkkal tértünk haza. A következő időszakban, 1970–80 között a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián voltam előadó a rendszeres teológia, azaz a dogmatika, az etika és az ökumené területén. Közben ökumenikus egyházi ügyintéző voltam, majd 1976-ban lelkészének választott a Budapest-Deák téri gyülekezet.

EvÉlet: Hamarosan azonban újra Genfbe került…

Harmati Béla: 1980 őszén a Lutheránus Világszövetség Teológiai Tanulmányi Osztálya meghívásos pályázatot írt ki a szociáletikai osztály vezetésére. Egy finn és egy dán jelölt ellenében megnyertem ezt a pályázatot, így újra Genfben dolgozhattam 1987 őszéig. Feladatom volt nemzetközi tudományos programokat indítani a tagegyházak egyetemeinek, teológiáinak bevonásával. Ezután konferenciák szervezése, majd kontinentális és világszintű értékelések tartása és publikálás, könyvek kiadása következett. Öröm volt, hogy svájci tartózkodásunk alatt rendszeresen prédikálhattam Genfben és Lausanne-ban a magyar gyülekezetben.

Hat nagy programom indult, és a személyi, illetve technikai feltételek is igen kedvezőek voltak. A keresztény etika és a tulajdon kérdései elnevezésű programban a vagyonnal, a környezetvédelemmel kapcsolatos egyéni és egyházi magatartási formákat vizsgáltuk. Az egyház szerepe a nemzetépítésben program különösen is Afrika függetlenné váló fiatal országaiban volt sikeres. Megállapíthattuk, hogy sajnos a nemzeti egység építésében nagy szerepe van a közös „ellenségkép” megtalálásának az együttes etikai-vallási értékek helyett. Az egyház és a társadalmi vallásosság – az úgynevezett „civil religion” – programban ötvenkét ország egyetemei, teológusai, szakemberei vettek részt, és nagy érdeklődést tanúsítottak a kutatások iránt a Nemzetközi Vallásszociológiai Konferencia kongresszusain is.

Genfi tartózkodásom idejére esett a Lutheránus Világszövetség 1984-ben Budapesten megrendezett világgyűlése. Ennek előkészítésében közvetlenül nem vettem részt, de tanulmányi programjaim eredményei és könyvei ott szerepeltek a gyűlésen.

EvÉlet: Káldy Zoltán halála után Genfből hívták meg a megüresedett püspöki tisztre…

Harmati Béla: Meglepett, amikor telefonon elért a megkeresés, hogy vállaljam a jelölést. Kollégák, lelkész társak, gyülekezetek hívtak haza meleg hangú levelekkel. A döntés nem volt könnyű, hiszen genfi munkám folyamatban volt. Az ottani rend szerint egy-egy megbízás legfeljebb három évre szólt; ennek lejárta után értékelő jóváhagyás kellett a hosszabbításhoz, amit kétszer kaptam meg.

Megtisztelő volt, hogy a Déli Egyházkerület gyülekezetei 88,1%-os szavazataránnyal választottak meg püspöküknek. 1987. október 24-én került sor beiktatásomra a Deák téri templomban dr. Nagy Gyula és dr. Johannes Hanselmann püspökök, illetve Sólyom Károly esperes-püspökhelyettes szolgálatával, szépszámú gyülekezet és számos külföldi vendég jelenlétében. Másnap, október 25-én történt az evangélikus teológia új épületének alapkőletétele. Ezt jelképesnek éreztem egyházunk jövőjét illetően.

EvÉlet: Mit emelne ki tizenhat évnyi püspöki szolgálatából?

Harmati Béla: Egyházunkban és hazánkban a rendszerváltoztatási kísérletek évei voltak ezek. Az 1948-ban a népköztársaság kormányával kötött, súlyos megszorításokat tartalmazó egyezmény felmondásra került. Megkezdődött az egykor egy tollvonással elvett egyházi ingatlanok, intézmények fokozatos visszaadása. 1989 szeptemberétől elsőként újraindult egyházi iskolaként a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium. Új templomok, parókiák, gyülekezeti központok, diakóniai intézmények épültek. A gyülekezeti lélek- és közösségépítés missziója szabaddá vált; kiteljesedett a hitoktatás, az ifjúsági munka. Kórház- és börtönmisszió, katonai lelkészi szolgálat indult. Testvéregyházi kapcsolatok létesültek a németországi Bajor Evangélikus Egyházzal, Finnországgal, Svédországgal, Amerikával. Erősítettük a külföldön élő magyar gyülekezetekkel való összetartozásunkat a Kárpát-medencében, Európában és az egész világon. Rendszeresen kaphattunk megszólalási lehetőséget a rádióban és a televízióban. Sok segítséget jelentett egyházkerületi felügyelőnk, Sólyom Jenő akadémikus professzor és az egyházmegyei elnökségek, esperesek, felügyelők támogatása.

Óriási társadalmi változásnak lehettünk tanúi! Ki merte volna remélni 1956 forradalma után, hogy egyszer kimennek hazánkból az orosz csapatok, és összeomlik a marxizmusra és ateizmusra épülő rendszer? Úgy voltunk, mint a gúzsba kötött ember, akinek a teste a kötelékek leoldása után egy ideig zsibbadt, megmerevedett, és nem tudja igazán irányítani a mozdulatait, csak hadonászni tud. Ilyen „hadonászások” történtek 1989 után teológiánkon, amikor lázadást és éhségsztrájkot szerveztek a dékán és a püspökök ellen. Politikai pártokban tevékenykedő lelkész képviselők csináltak akciókat. A Parlamentben prédikáltak, a gyülekezetekben politizáltak.

Államosított iskoláink sem úgy váltak újra egyházivá, mintha tálcán hozták volna őket. Békéscsabán a gimnázium visszaadásáról összehívott összvárosi fórumra érkezve tüntető tömeg fogadott a városháza előtt: „Le a püspökkel és a polgármesterrel!” Indulatos és élénk vita kezdődött: mit akar az egyház, mi köze „a püspök elvtársnak” az iskolához?! Ugyanúgy nagyon sok gondot okozott a Budapest-Deák téri gimnázium visszakerülése is. Minden lehető fórumon, hatóságnál följelentettek, a kerülettől kezdve a köztársasági elnökig, holott ez az épület sohasem került állami kézbe. Ezt az iskolát nem 1948-ban, hanem 1952-ben vették el, és akkor az épületet nem államosították, hanem attól kezdve a benne működő iskoláért a helyi tanács bért fizetett az egyháznak. Mégsem akartak beengedni jogos tulajdonunkba, hanem sajtókampányt indítottak az egyház ellen.

EvÉlet: Hogyan értékelhetjük a belső egyházi szervezeti reformok megvalósítását, a zsinat törvényalkotó munkáját?

Harmati Béla: Nehéz fejezet az új egyházi rendtartás, a zsinati törvényalkotás története. Az elmúlt tizenöt év megfeszített zsinati munkája ellenére sem sikerült törvényileg megnyugtató módon szabályozni egyházunk életét, amit az mutat, hogy a kiadott törvényeket folyamatosan változtatja a zsinat. Először azért támadtak, mert nem hívtuk össze a zsinatot, amikor pedig az összehívás 1991-ben megtörtént, az volt sokak véleménye, hogy túl korán és előkészítetlenül hívta össze az egyházi vezetőség. A magyarországi társadalmi változások „forradalom és vér nélkül”, békésen, demokratikus módon, tárgyalásokkal mentek végbe, és ez történt az egyházban is. Nem sikerült azonban sok kérdést minden összefüggésében végigelemezni, és sokszor a „többségi diktatúra” érvényesült. Európa régebbi demokráciáiban viszont ügyelni szoktak arra, hogy a kisebbségi véleményeket, az ellenzéki hangokat is beépítsék a kormányzásba. Nálunk sajnos nem valósul meg egyházi szervezetünkben következetesen az úgynevezett szubszidiaritás. Ez a kormányzási elv azt jelenti, hogy a kérdéseket azon a szinten kell megpróbálni megoldani, ahol keletkeztek, és csak ha ez nem sikerül, akkor lehet a problémákat „feljebb”, magasabb szintre küldeni. Ezen demokratikus ügyintézés előnye a „felülről lefelé” történő „kézi vezérlés” módszerével ellentétben az, hogy bevonják a kormányzásba a különböző szinten élőket, a helyi gyülekezeteket, egyházmegyéket és egyházkerületeket, nem akarnak minden ügyet központilag „az Üllői útról” kezelni.

EvÉlet: Püspök úr hazai evangélikus egyházi tevékenysége mellett számos ökumenikus és társadalmi szervezetben viselt tisztséget. Melyek voltak ezek?**

Harmati Béla: Egyházi tisztségemhez kapcsolódóan részt vehettem számos nemzetközi ökumenikus szervezet munkájában, így a Lutheránus Világszövetség, az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája, a Leuenbergi Egyházközösség nagygyűlésein, bizottságaiban. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke, a Magyar Bibliatanács elnöke, a Keresztény-Zsidó Társaság társelnöke voltam éveken át. Ezenkívül tagja vagyok a Johannita Lovagrendnek, illetve a Pest-Budai Petőfi Egyesület elnökeként és a Magyar Környezetvédelmi Egyesület tiszteletbeli elnökeként is tevékenykedem. Feleségem, Polgár Rózsa Munkácsy- és Kossuth-díjas kárpitművész révén örömmel figyelem a hazai és nemzetközi képzőművészeti életet is.

Hadd szóljak külön az evangélikus– katolikus dialógusról. Az 1962–65 között zajlott II. vatikáni zsinat a római katolikus egyház reformációját jelentette. XXIII. János pápa egyszer úgy jellemezte ezt, hogy kinyitotta az ablakot, jöjjön be friss levegő az egyházba. Róma megnyílt az ökumenikus párbeszédre; bevezették a latin helyett a nép nyelvén tartott istentiszteleteket, a Szentírás és a bibliai tudományok a középpontba kerültek. A reformáció négyszáz év után elérte a katolikus egyházat!

1967-től kezdve több szakaszban folyt a Lutheránus Világszövetség és a katolikus egyház közötti hivatalos dialógus. A leglátványosabb eredmény az volt, amikor 1999. október 31-én Augsburg városában a két egyház képviselői ünnepélyes formában aláírták az Isten előtti megigazulás tanításáról szóló Közös nyilatkozatot.

1995-től kezdve máig a Lutheránus Világszövetség részéről a nemzetközi dialógus evangélikus társelnöke vagyok. Róma részéről először Walter Kasper német püspök volt a társelnök. Őt – bíborossá való kinevezése és a Vatikáni Egységtitkárság vezetőjévé történt meghívása után – Alfred Nossol lengyel érsek követte. A mindkét részről kijelölt tíz-tizenkét teológus évente egy-egy teljes bizottsági ülést tart a kisebb munkaközösségi találkozók mellett. 1997-ben hazánkban is üléseztünk. Témánk az egyház apostoliságának kérdése volt; 2005 szeptemberében értünk munkánk végére Bariban, Olaszországban tartott ülésünkön. Most folyik Genfben és Rómában az összefoglaló kiadvány szerkesztése, fordítása; reméljük, a könyv hamarosan megjelenik. Ez a dialógusszakasz nem hozott látványos egyháztörténeti eredményeket, viszont bizonyára segíteni fogja az apostoli és lelkészi-papi szolgálat, az ordináció, a lelkészi „hivatal” rendjének kölcsönös megértését.

EvÉlet: Hogyan látja püspök úr egyházunk jövőjét?

Harmati Béla: Továbbra sem leszünk munka nélkül! Óriási kihívást jelent minden Jézust követő ember számára az az erkölcsi erózió, amelyet ma hazánkban megtapasztalhatunk. Eltűnt a „hivatalos” dialektikus materializmus, de egyre erősebb a „gyakorlati” materializmus, a pénz, az anyagiak, az „aranyborjú” imádása. Újra és újra kell tanítani, megtanulni és gyakorolni a Tízparancsolatot és annak jézusi összefoglalását: szeresd és tiszteld Istent és embertársadat! Szinte bármelyik tévécsatornát nyitjuk ki – tisztelet a kivételnek –, máris ömlik ránk az erőszak, az embertelen felelőtlenség és önzés. Vajon tudunk-e olyan „kontrasztéletet”, példát felmutatni, olyan életprogramot képviselni, amelyikben megvalósul a „ne hazudj”, a „ne lopj”, „ne törj házasságot” vagy a „tiszteld apádat és anyádat” és a „ne legyen más Istened” parancsolat?

Sok áldást kapott egyházunk a múltban, mert akit az Isten meg akar áldani, emberekkel áldja meg. Az áldáshoz pedig a továbbadás kötelezettsége csatlakozik. Bizonyos vagyok abban is, hogy a következő évtizedekben ez az áldásos értékteremtés és továbbadás csak ökumenikus összefogással történhet. Ezért mint a harmadik legnagyobb hazai történeti egyháznak nagyon kell ügyelnünk a minőségre minden területen, az igehirdetéstől kezdve a teológiai munkán keresztül az egyházi művészetekig. Biztosan ad majd Isten annyi kudarcot, hogy el ne bizakodjunk, de lesz annyi eredményünk is, hogy el ne csüggedjünk!

Nem arról van szó, hogy tökéletes egyházat és tökéletes világot, környezetet vagy tökéletes új zsinati törvényeket tudnánk alkotni, de lehet a jelenleginél kevésbé rosszra törekedni. Ezen az úton áldja meg az egyház Ura minden egyes lépésünket!