A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe – Ézs 6,1–13

Két és fél ezer esztendő távolából hangzik felénk a mai ige. Azt jegyezte fel benne Ézsaiás, hogy miként hívta el őt az Úr prófétának. Sok személyes dolog van benne, de sok olyan is, amit csak akkor értünk meg, ha tudjuk, hogy mi volt a helyzet az akkori Izraelben.

Minket mégis sokkal jobban érdekel az, hogy a próféta szavai ma és nekünk mit mondanak. Ezért most kicsit forduljunk el a próféta korától és személyétől; helyette vegyük a bátorságot, hogy szembenézzünk önmagunkkal és saját helyzetünkkel.

Isten dicsőséges és háromszorosan szent. Aki az ő prófétája akar lenni, annak tisztának kell lennie minden bűntől és vétektől – úgy is mondhatnánk, hogy legalább egyszeresen szentnek kell lennie. Aki ezt a hivatalt átveszi, annak nehéz dolga lesz, mert az üzenet, amelyet hirdetnie kell, az embereknek nem tetszik, s szolgálata közben süket fülekre és megkövéredett szívekre talál. Kevesen fogadják el azt, amit a próféták hirdetnek, de bennük a mag jó talajra hull, és sokszoros termést hoz.

Szentháromság ünnepén ámulattal és csodálattal tekintünk vissza az egyházi esztendő eddigi eseményeire: Isten mennyi mindent tett értünk! Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, feláldozta értünk a kereszten, feltámasztotta, és magához vette a mennybe. Ha előretekintünk, akkor is hatalmas dolgokat látunk: zajlik az üdvtörténet, közeledik Jézus Krisztus visszajövetele, vár minket a feltámadás, az utolsó ítélet és az örök élet. Felfoghatatlan dolgoknak tűnnek ezek a háromságos Szent Isten jelenlétében. Régen sok helyen állítottak Szentháromság-szobrot hálából és tiszteletből, általában valamilyen nagy veszedelemtől – háborútól vagy pestistől – való megszabadulás után. Azért tették ezt, mert úgy érezték, nem elegendő a hálájukat egyedül Istennek vagy Jézus Krisztusnak kifejezniük, hanem ezt a teljes Szentháromság felé kell megtenniük, bármennyire megfejthetetlen és titokzatos is lénye.

Aki az ő prófétája akar lenni… – rögtön lemondóan legyintünk. Ó, én? Ugyan már, hiszen én már túl idős vagyok, nem vagyok elég erős a hitben, és egyébként sem tudok jól bánni a szavakkal. Igaz, hogy Ézsaiás azt mondta: „Itt vagyok, engem küldj!” – mi mégis inkább Jeremiással tartunk, aki először a kifogást kereste. A kilátások sem biztatóak, mert mi vár ránk? Süket fülek és megkövéredett, érzéketlen szívek. Mit akarunk valójában elutasítani, amikor a prófétaságra szóló elhívást elhárítjuk? Nem mást, mint a felelősséget, hogy ebben – éppúgy, mint bármilyen más, értelmetlennek látszó dologban – az emberekért valamit vállaljunk. Az a vélekedés, hogy magunkon kívül mással nem nagyon érdemes törődni, minden körben elterjedt, sajnos a keresztények között is. Küldjön Isten mást! Igen, de ki legyen az? Mindenki nem teheti meg, hogy az egyre szaporodó rossz hírek hallatán visszahúzódik a saját, még épnek és szépnek mondható kis világába, a gondokat pedig meghagyja másnak.

„Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” – kérdezi az Úr, és itt gondoljunk a bevezető utolsó mondatára. Hogyan fog eljutni Isten szeretetének, bűnbocsánatának híre akár azokhoz is, akik nekünk a legfontosabbak? A mi gyermekeinkhez, testvérünkhöz, rokonunkhoz, jó barátunkhoz, ha mi nem beszélünk róla? Meg tudnánk ezt tenni velük? Ezenkívül saját magunkat is megszegényítenénk, hiszen így nem tapasztalhatnánk meg, hogy amikor a mag jó földbe hull, akkor sokszoros termést hoz. Menjünk tovább, és tegyük fel a kérdést: ki az én testvérem? Tulajdonképpen minden ember, mivel keresztények vagyunk, és azok is akarunk maradni. Milyen szomorú lenne, ha emberek miattunk maradnának vigasztalás és bátorítás nélkül egy olyan világban, ahol nagyon sokan vannak egyedül, reménytelen helyzetben, és mások segítségére várnak, legyen az akár egyéni vagy szervezett. Végre legyőzhetné bennünk a jó a rosszat – gondoljuk ilyenkor –, de tudjuk, hogy nem ez a megoldás, hanem az, ha Jézus szava változtat meg bennünket. Jusson eszünkbe a 440. ének: „Keresztyének vagyunk, / mert Krisztus neve rajtunk…” Prófétaság, tanúságtétel nélkül nincs hit, nincs gyülekezet, és nincs egyház. Senki elől nem szabad elhallgatni Isten üzenetét és tetteinek nagyságát, mint ahogyan a próféták sem hallgatták el, hanem hirdették akár a legnagyobb veszedelemben is.

Koháry Ferenc