Keresztény szemmel

Képzelj el egy semleges szobát háttérnek, kedves olvasó! Képzelj a szobába tizenkét széket meg pluszban egyet, körberakva. Ha megvan, képzelj el a székeken hat házaspárt, valahol egy gyülekezet derékhadát és köztük a lelkészt is házastársával. Ha ez is megvan, képzelj a plusz egy székre egy keresztény családterapeutát, aki képzett szakember. Őt úgy kell elképzelni, mint egy rokonszenves, halk szavú, szolid középkorú hölgyet, aki már felnevelt három gyereket… Így festett egy házaspároknak tartott csendeshétvége második napja. Békés és nevetős hangulatban teltek az órák, hála – többek között – a jól felépített feladatoknak és elmélkedéseknek. Az egyik azóta is gyakran eszembe jut.

Körben ültünk, mindenki a párja mellett, és kaptunk egy sárga cetlit meg egy ceruzát. „Írd le szeretetteljesen megfogalmazva a házastársadnak az arra vonatkozó három fő kérésedet, hogy miben szeretnéd, ha megváltozna!” – hangzott a felszólítás. „Hú, ez jólesik; gyerünk, most nagyon szeretetteljesen, de megmondom, vagyis megkérem…” – gondoltam magamban. „Végül is hivatalos felszólításra teszem, így hát megkérhetem, hogy ezentúl kevesebbet beszéljen, vagy ne foglalkozzon annyit a gyerekekkel, vagy éppenhogy többet foglalkozzon velük, vagy siessen korábban haza, vagy ne vállaljon annyi feladatot ingyen!” Koncentráltunk, megkönnyebbülten csiszoltuk még egy kicsit a mondatokat, végül gondosan összehajtogattuk a szép sárga cetliket.

A következő felszólítás: „Tedd le a cetlit a széked alá!” Aztán kaptunk egy rózsaszín papírt is és mellé egy újabb feladatot. Le kellett írnunk három pontban azokat a területeket, amelyeken mi magunk fogunk megváltozni a kapcsolatunk javítása érdekében. „Na, ez már nehezebben megy. Végül is lemondhatnék arról, hogy szanaszét hagyjam a ruháimat, de csodálkoznék, ha sikerülne. Vagy ajánljam fel, hogy kevesebbet telefonálok? De hát nem is beszélek annyit. Hm, mit is írjak? Mert ugye, ha ő előbb jönne haza, akkor persze én is kedvesebben fogadnám. Na de így, előre ezt hogyan ígérjem meg?” A ceruzák már nem sercegtek annyira, a hangulat kicsit nyögősebb lett.

Végül bekövetkezett az, amit sejtettünk: fel kellett olvasnunk a párunknak a rózsaszínű papírlapra írtakat, vagyis a felajánlásainkat – persze suttogva, hogy csak a kettőnk ügye maradjon. „Jó, de mi lesz a másikkal, a sárgával? Azt mikor olvashatjuk fel?” – kérdeztük többen is. Erre a vezetőnk körbehordott egy szemeteskosarat, és oda kellett kidobnunk a gyönyörűen megfogalmazott, nagy gonddal elkészített kéréseinket… Anélkül hogy még vethettünk volna rájuk egy utolsó pillantást!

Mi a tanulság? Nehéz volt felkerekednünk arra a hétvégére. De hát korábban még a házaspáros körünket – amelyre eredetileg annyira vágytunk – is nehezen szoktuk meg. Nem is olyan könnyű a házastársunkkal együtt körben ülni, Bibliát tanulmányozni, kis és nagy kérdéseket feszegetni. Több gond is adódik: egyrészt ki marad otthon a gyerekekkel? Másrészt mi lesz, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy elképzeltem? Mi lesz, ha a házastársam badarságokat mond, vagy ha a többiek mind okosabbakat mondanak majd nálam? Aki azonban végül kitartott, az megtanult egy kicsit szeretetteljesen feszengeni, időnként elnézően nagy levegőt venni.

Aztán jött a csendeshétvége ötlete a családterápiás szakemberrel meg a feladataival, és megint tartani kezdtünk egymástól: majd biztosan nyíltan számot kell adnunk arról, hogy ugyanannyira szeretjük-e a társunkat, mint az elején. Vagy biztosan fehéren-feketén vallanunk kell, hogy még gondolatban sem voltunk hűtlenek! Nem lehet majd nagyokat mondani, nem lehet majd kozmetikázni, hiszen mindenki ismeri a másikat. Végül azonban váratlanul két vidám napot töltöttünk együtt. Reggelente áhítattal kezdtük, esténként imádsággal fejeztük be a napot, a kettő között pedig újra felfedeztük egymást. És még néhány érdekesség is kiderült.

Felfedeztük egymás felmenőit, a családok fekete bárányait, az örökölt terheket. Kiderült az is, hogy a feleségek sokkal több sérelmet őrizgetnek, sokkal több a bánatuk. Kiderült, hogy a férjeknek milyen elvárásaik vannak feleségükkel szemben: leginkább jó szóra és szellemi társra vágynak. Olyasmi is kiderült, hogy szinte mindenkinek valami lényegtelen apróság miatt akadt meg annak idején a másikon a szeme. Vagy esetleg valami nagyon is lényeges, de távolról sem romantikus ügy volt a „kiindulópont”.

Azon a néhány napon valóban újra felfedeztük egymást, és újra felfedeztük a többi házaspárt is. Ajánlom a formát más közösségeknek és lelkészeiknek is! Egy kicsit kockázatos, egy kicsit kalandos, de érdemes – akár többször is – vállalkozni rá.

Ittzés Szilvia