EvÉlet - Lelki segély

„Sikeres vállalkozó vagyok. Gyakorlatilag bármit megvásárolhatok a családom és a magam számára, amit szeretnék. Néhány éve még csak a pénz volt életem középpontjában, és büszke voltam arra, hogy olyan javak állnak rendelkezésemre, amelyekről sokan csak álmodozhatnak Magyarországon. Ma már a lelki kincseket gyűjtjük feleségemmel együtt, és rendszeresen adakozunk gyülekezetünk részére. De nyugtalanná tett a tizedfizetés kérdése. Ez ránk, az Újszövetség népére is vonatkozik?”

Kedves Henrik! „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9,10) Nagyon lelkesítő volt levelét olvasni, mert az imént idézett igét illusztrálja minden szava! Hát még van ilyen? Ledőlhet a pénzbálvány az Úr Lelkének érintése nyomán? De jó erről tudomást szerezni, és de nagyszerű ezt az örömhírt megosztani minden kedves olvasónkkal!

A közmondás úgy tartja, hogy „a pénz nem boldogít”, de Henrik leveléből kiderül, hogy a gazdagság még idegnyugtatónak sem elegendő. Számtalan vagyonos ember vallotta már be, hogy annak, aki pénzért mindent megvehet, a megvásárolható dolgok egy idő után már nem jelentenek semmit. Valami egészen mást keres. Hálát adok az Úrnak, hogy kedves levélíró testvérem ezt a „valami mást”, vagyis az egy szükségeset megtalálta. Feleségével együtt ebben van életük és örömük. És hogy még a rendszeres gyülekezeti adakozást is komolyan veszik, az nemcsak hogy dicsérendő, de nyilván igazi áldások forrása is közösségük számára.

Bárcsak egyre több keresztény megérezné az adás gyönyörűségét! Rádöbbenne arra, hogy felelős Isten országáért. Hogy a sötét oldalon mennyi anyagi erőforrás áll rendelkezésre, míg sok keresztény pénztárcája utoljára nyílik csak meg! Ma, amikor a föld népei akkora összeget fordítanak évente a fegyverkezésre, mintha világháború lenne, az egészségügyi kiadások pedig alig egyharmadát teszik ki a fegyverkezésre fordított milliárdoknak – az éhezőknek juttatott összegről nem is szólva –, nem lehet csodálkozni azon, hogy Isten gyermekeitől nagyobb áldozathozatal váratik el. És persze amikor az egyház már nem számíthat az állam támogatására, ebben is fel kell ismernie Isten útmutatását: össze kell fognunk, hogy megmaradjon a templom és az iskola!

Tehát bűnbánatot kell gyakorolnunk életünknek ezen a kényes területén is. Mert nem kell ahhoz nagyon gazdagnak lenni, hogy az ember észrevegye magán a birtoklási vágy és a kincsgyűjtés tüneteit. Nincs olyan ember, akinek a szívét életében legalább egyszer meg ne környékezte volna a kísértés, hogy dúsgazdag legyen, és így vívja ki függetlenségét. Ez a függetlenedési vágy pedig összefüggésben van az Isten elleni lázadással. Márpedig az életveszélyesen súlyos hiba, ha az ember úgy próbál élni, mintha nem is lenne Isten… Nagyon örülök, hogy Henrik számára fontos az, hogy megkérdezze az Urat: „Mit tegyek?!” Hogy nem nyugtatgatja a lelkiismeretét azzal, hogy ha templomba jár, és időről időre adakozik, akkor megtette a maximumot, és bérelt helye van a mennyországban. Hanem nyugtalanná teszi a szívét az, hogy esetleg Isten előtt még valami fogyatkozása van, hogy mi az, amit az élet Ura elvár Öntől.

Természetesen tudja – hiszen hoszszabb levelének most nem idézett részéből kiderül – és vallja is: „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz” (Róm 10,9), így nem szükséges a hit általi megigazulásról meggyőznöm Önt. Mégis példaértékű, hogy ez a hit nem arra készteti, hogy kényelmes karosszékében hátradőlve, az önmagukkal megelégedettek passzivitásával várja az Úr visszajövetelét. Hanem folyamatosan halad a megszentelődés útján Isten Szentlelke által!

Henrik, életútjának fontos állomására érkezett! Ha a szíve nyugtalanná vált az anyagiakat illetően, akkor az Úr ezen a területen újabb szabadítást tervez.

A tizeddel egyébként az Úr Jézus idejében is találkozunk, nemcsak az Ószövetségben (Mt 23,23; Lk 11,42). Az őskereszténység korára azonban már az volt a gyakorlat, hogy a gyülekezet tagjai minden vagyonukat letették az apostolok lábai elé (ApCsel 4,34–37). A tized kifejezi, hogy tartozom az Úrnak. De az őskeresztény gyakorlat ennél teljesebb, mert arról tesz tanúbizonyságot, hogy amim van, azt mind Istentől kaptam. Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, a tized csupán a minimum. Az Úr ügyére szánt időmnek, energiámnak és anyagi áldozataimnak a minimuma.

Henrik, vigye ezt Jézus elé imádságban, és kutassa igéit. Ha rá figyel, akkor az Úr megmutatja, hogy mikor és milyen mértékben várja áldozatát az emberek javára és az ő dicsőségére!

Testvéri szeretettel:

Szőkéné Bakay Beatrix