evél&levél

Tisztelt Szerkesztőség! Meddőség mint életcél? címmel indulatos cikkben fejtette ki álláspontját Missura Tibor a művi meddővé tétel lehetőségét kiterjesztő alkotmánybírósági határozattal kapcsolatban (Evangélikus Élet, 2006. május 28.). A lényegi kérdést illetően – tudniillik hogy július 1-jétől minden nagykorú magyar állampolgár szabadon kérheti meddővé tételét – egyetértek a szerzővel, ezt magam is rossznak tartom, ezért ebben nincs vita közöttünk (jóllehet magam nem tartok attól, hogy honfitársaink tömegesen fogják igényelni ezt a „szolgáltatást”). Írása azonban számos pontatlanságot tartalmaz, és talán ennek is köszönhető, hogy következtetéseivel és javaslatával átcsúszik az ingoványos politikai terepre. Bár nem vagyok sem orvos, sem jogász, szeretnék a magam módján hozzájárulni a tények jobb megismeréséhez.

1. A szerző – utalva az Alkotmánybíróság által hatályon kívül helyezett rendelkezésre [az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. tv. 187. § (2) bekezdése] – ezt írja: „Ez a törvény ugyanis kimondta, hogy csak akkor kérheti egy nő az orvosát arra, hogy tegye őt meddővé, ha legalább 35 éves, vagy ha három vér szerinti gyermeke van. A jelenlegi törvénytervezetből egyszerűen törölték ezt…”

A törvény hivatkozott szakasza nem „nőkről” szól, hanem „személyekről”, vagyis férfiak is kérhették (kérhetik) művi meddővé tételüket (ami szerintem szintén nem helyeselhető). Az AB nem a „jelenlegi törvénytervezetből” (ilyen nem létezik!), hanem egy több mint nyolc éve hatályos törvényből törölte a meddővé tétel feltételeit.

1. A szerző szerint az AB határozata „…nem azt jelenti, hogy a törvény rossz, hanem csak azt, hogy nem felel meg a mai alkotmányunknak, amely az elmúlt negyven év ismertetőjegyeit is magán hordozza. Ezért szorgalmazták már eddig is sokan egy új alkotmány elkészítését.”

A taláros testület szerint a hatályon kívül helyezett rendelkezés az alkotmány 54. §-a (1) bekezdésének szövegébe ütközik, mely ezt tartalmazza: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” Alkotmányunk 1989. október 23-tól tartalmazza ezt az alapvetést, melynek megfogalmazásában aktívan közreműködtek a rendszerváltás meghatározó pártjai és személyiségei, tehát nehéz lenne pártállami vagy kommunista jelzővel illetni. Véleményem szerint tartalmában sem megkérdőjelezhető, magam pedig nem tudok róla, hogy az új alkotmány elkészítését szorgalmazók ezt a bekezdést kifogásolták volna. Az más kérdés, hogy az alkotmánybírók többsége hogyan értelmezte a konkrét esetben annak tartalmát.

1. A szerző azt javasolja, hogy „ne az Alkotmánybíróságot kritizáljuk, mert ők csak a kötelességüket tették”.

Ehhez – mármint az AB kritizálásához – én sem veszem a bátorságot, de hogy a probléma mennyire nem egyértelmű, azt jól mutatja három alkotmánybírónak a többségi határozatot elutasító különvéleménye.

1. Missura Tibor ezután arra buzdít, hogy „…mindenki írjon a saját kerülete (…) képviselőjének, hogy változtassák meg ezt a törvénytervezetet”, és azzal érveljenek, hogy „törvényeink is ismerik azt a helyzetet, hogy valaki felnőtt kora ellenére nem beszámítható, s ezért gondnokság alá helyezik”.

Megint csak azt kell mondanom, hogy jelenleg nincs megváltoztatható törvénytervezet, az AB határozata pedig nem bírálható felül. Ami a „lehetséges érvelést” illeti, az egyenesen hajmeresztő. Nem szeretném Missura Tibort megsérteni, de ha valami, akkor ez az a gondolkodásmód, amely „az elmúlt negyven év ismertetőjegyeit is magán hordozza”.

1. A szerző ezután annak az óhajának ad hangot, hogy „…az egyházak többször adjanak világos erkölcsi állásfoglalást annak érdekében, hogy tájékozódni tudjanak híveink arról, melyik irányzat vagy politikai mozgalom halad tudatosan az erkölcsi jó felé. Nem helyes az, ha az emberi szabadság gondolatával takarják el az erkölcsi rosszat, ahogy ez a mostani törvénytervezet teszi.”

Én meg azt gondolom, hogy nem helyes az, ha valaki kellő alap nélkül – megkockáztatom: némi csúsztatást is megengedve magának – osztogat erkölcsi ítéletet. A szerző ugyan nem nevesít pártot vagy politikai oldalt, azért tudni lehet, kire, mire gondol. De nézzük a tényeket! A művi meddővé tétel szabályait korábban az egészségügyi miniszter 12/1987. számú rendelete tartalmazta – hasonló feltételekkel, mint amilyeneket a most hatályon kívül helyezett rendelkezés is tartalmaz. Feltételezem, hogy 1997-ben ezek a rendelkezések azért kerültek át az egészségügyi törvénybe (amely magasabb szintű jogforrás), mert az állampolgárok széles körét érintő kérdéseket törvényben kell szabályozni. Mint tudjuk, 1997-ben baloldali kormány volt hatalmon, tehát a művi meddővé tételt feltételekhez kötő (korlátozó) rendelkezés a baloldali többség támogatásával került elfogadásra. A korlátozás feloldására sem az Orbán-, sem a Medgyessy-, sem a Gyurcsány-kormány nem tett javaslatot. Akkor most ennek alapján hogyan kellene eldönteni, hogy „melyik irányzat vagy politikai mozgalom halad tudatosan az erkölcsi jó felé”? És itt harmadszor is meg kell említenem, hogy nincs olyan törvénytervezet, amely az emberi szabadság gondolatával takarja el „az erkölcsi rosszat”! Akár tetszik, akár nem, azzal a helyzettel állunk szemben, hogy minden politikai erő egyetértett a korlátozással, amely még hosszú ideig hatályban maradt volna, ha két – tudomásom szerint – magánszemély nem fordul az Alkotmánybírósághoz. Ilyen körülmények között a felfokozott indulat – amelyet a cikk erősen túlzó címe is jelez (jóllehet ezt nem biztos, hogy a szerző adta írásának) – nem tűnik indokoltnak, következtetései pedig megalapozatlanok. (Az írást a szerzője által adott címmel közöltük. – A szerk.) Véleményem szerint a feladat most az, hogy a politikusok találják meg azt a jogi formát, amelynek alkalmazásával a korlátozás nem sérti az alkotmányt.

Mindezt hangsúlyozottan nem valaki ellen vagy valaki érdekében láttam szükségesnek papírra vetni. Célom csakis az volt, hogy rámutassak: az objektivitás, a tények tiszteletben tartása a hitelesség próbaköve. Ha farkast kiáltunk akkor is, amikor nem jön, hamar ott találhatjuk magunkat, mint a mondabeli pásztor.

Tisztelettel:

Bence István