Keresztény szemmel

„Nem érdekel!” – s ezzel vége is. Bezárkózunk ebbe a mondatba; talán védekezésül, talán önigazolásul. Lassan megtanuljuk a rezzenéstelen közömbösséget, ha az esti film szünetében felüvölt bennünket a pénzért vidám és egészséges reklámember, ha beleszól a telefonba a magát búgó hangon ajánlgató politikus, vagy ha éppen egymást tiporjuk a túlzsúfolt, magyarosan európai színvonalú buszon. „Közönnyel az agresszió ellen!” – hangzik az új túlélési jelszó. Aztán vagy sikerül, vagy nem, de mi legalább megpróbáltuk!

Átlagember itt tart egy kis szünetet – mert elfáradt a szokatlan belső tépelődéstől –, de ha már belekezdett, folytatja: „Sőt már a közöny sem érdekel. Oldja meg, akit még izgat: én utálom az egész világot. Az agresszoroknál jobban talán csak a provokátorokat. A szegényt, a munkanélkülit, a hajléktalant, a mihaszna és munkaképtelen beteget – aki állandóan sír, lóg az orvos nyakán, és az emberség nevében zaklat. A szomszéd srácot, aki azzal eteti a lányomat, hogy mégis tervezzen előzetes és utólagos tandíj mellett is diplomát és családot, lakást és autót egyszerre, mert az mégsem lehet, hogy a normális jövőhöz nem kellenek majd kiegyensúlyozott, családos orvosok, tanárok és kutatók. Utálom a sötét sarokból riasztó tényekkel előálló közéleti embereket – hagyjanak már engem békében a közgazdasággal, az alkotmányos jogbiztonsággal meg a nagypolitikával!

És az egyház se beszéljen! Először is: alig kíváncsi rájuk valaki. Saját tagjaik egy tizedét ha el tudják érni! Aztán meg úgyis csak azért mozdulnak meg, ami őket is érinti, ami a zsebükbe vág. Mikor tett értem valamit is az egyház?! Más se hiányzik, mint hogy itt papoljanak arról, hogyan kell élnem, mit kellene tennem!”

És Átlagembernek van valami igazsága, ha így beszél rólunk, az egyházról. Jellemző a zsigeri reakciónk: hagyjon nekünk békét az ateista, kötözködő, elvakult, világi stb. (a jelző tetszés szerint kiválasztható) Átlagember! Ebben aztán ki is egyezhetünk: mindenki ugyanazt várja a másiktól. Hogy is írta imádságos versében Reményik Sándor? „És el ne borítson élő halottként / A közöny, ez a szürke vízözön!” (Hontalan versekből)

Pedig lehetne írni illyési hosszúságú egy mondatot a közönyről, amely elborítja Jézus mai tanítványait is. Lehet az a templomba várt hívő ideges mozdulata vasárnap délelőtt, amikor magára zárja még a kertkaput is. Lehet a némaságba süllyedő lelkészlak magánya, ahová már nem kopogtat be senki. Lehet a vezető egyszemélyes zárt ülése, ahol a megújuló jövőt tervezgeti egyhangúlag, vagy lehet akár egy halom olvasatlan Evangélikus Élet is.

És minderre gyakran alapos ok és magyarázat is van. „Nem érek rá még ezért is aggódni! Hétköznap már nem érek oda egyetlen gyülekezeti alkalomra sem, de hát tudok én anélkül is vallásos lenni. Igaz, hogy otthon sem veszem elő a Bibliát, de hát azért járok templomba! És tényleg nem tudunk menni. Sokszor még vasárnap sem, mert hát az az élet rendje, hogy a multi és a nagyvállalkozó nem ismer vasárnapot (ünnepnapot is csupán a törvény kényszerére), én pedig nem veszíthetem el az állásomat. A hetedik bőr lenyúzatása után is mindenáron össze kell tartanom a szétszéledő családot. Meghalni sem érek rá, olyan sok dolgom van…”

Mindez azonban nem sokat változtat a következményeken. Jézus világosan beszél arról, hogy sem az új munkagép (ökör), sem az üzletkötés (kereskedés), sem a családi program (feleséget vettem) nem helyettesítheti életünkben a lelki istentiszteletet. Az Isten iránti közöny – nem csupán a világban, hanem az egyházban is – szétrothasztja a keresztény közösségeket: gyülekezetet, presbitériumot, lelkészi kart, családot, iskolákat. Ezer jelét látjuk, mégsem beszélünk róla, hogy passzív az egyház: elszenvedi hivatását, az istentiszteletet, az adakozást, a jótékonyságot, s igen, sokszor csupán elszenvedi a mindennapok tennivalói között Istenét is. De vajon elszenvedhető-e a küldetését csupán elszenvedő, azaz passzív egyház? Vajon Isten osztozhat-e megértéssel elfoglalt tanítványainak mindennapos és kiégett közönyében?

Pünkösd után tegyük őszintén mérlegre magunkat! Ha rajtunk, tanítványokon mérik le Urunk erejét és odaszánását az ember megmentésére, vajon nem tűnik-e inkább önmagára tekintő igyekezetnek mindennapi vallásosságunk oly sok megnyilvánulása? Vajon annak az egyháznak, amelynek nem az üdvözülők számával való gyarapodás a legfőbb célja, hangozhat-e úgy az evangéliuma, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”? (Jn 3,16) Ránk nézve, bennünket hallgatva nem gondolhatják-e inkább azt, hogy a ránk bízott üzenet így hangzik: „Olyan sok dolgom van, hogy nem érek rá meghalni se…” De vajon mondta-e ezt valaha is Isten?

Dr. Korányi András