Evangélikusok

Egyházkerületünk most valamiben első lett (hadd tegyem hozzá szelíd malíciával: végre!). Hogy az eseményt örömmel, esetleg büszkeséggel köszöntő testvéreink mellett vannak-e, akik inkább aggodalommal, esetleg kétségekkel fogadták a hírt, azt nem tudom. De ettől függetlenül – elsőségünk vitathatatlan. Június 10-én ugyanis fontos, hazai egyháztörténetünkben eddig még sosem volt esemény történt Bobán. Rostáné Piri Magda bobai lelkésznő személyében beiktattuk hivatalába egyházunk történetének első női esperesét. Következésképpen a Vasi Evangélikus Egyházmegye elnökségének felügyelő tagja, Sztrókay Attila testvérünk – aki szintén új e hivatalban – az első olyan egyházmegyei felügyelő, akinek elnöktársnővel együtt kell az egyházmegye vezetésének páros igáját viselnie. Fordítva már nem újdonság: egyházmegyei felügyelőként több aszszony testvérünk állt és áll helyt egyházunkban; e téren az Északi Egyházkerületé az elsőség.

Azt én sosem hallottam, hogy valaki csodálkozott, netalán tiltakozott volna, amikor valamelyik egyházmegye a felügyelői szolgálatra asszonyt választott. Ugyanezt azonban nem mondhatom el az első esperesnő megválasztásának futótűzként terjedő hírével kapcsolatban. Voltak, akik ki is mondták, mások meg csak arcukon a csodálkozás nem vagy alig titkolt vonásával fogadták a hírt: női esperes a Magyarországi Evangélikus Egyházban!? Ilyen valóban nem volt még, így hát a helyzet is szokatlan. A szombati iktatási ünnep előtt egy tapasztalt, idősebb lelkész testvérem figyelmeztetett is: jó lesz ügyelnem az esperesiktatási rend első imádságának szövegére, hiszen így olvashatjuk az Agendában: Köszönjük jóságodat és hűségedet, amely oltalmazza egyházunkat, és egyházmegyénknek is küld férfiakat, akik érted készek szolgálni, és vigyázni a te népedre. Bár magam is felfigyeltem rá, azért hálás voltam a segítő figyelmeztetésért. Az eklézsia humorgyűjteményét gazdagította volna, hogyha a nyomtatott szöveg szerint hangzik az imádság, miközben ott áll az oltár előtt az esperesnő is. Így hát az imádságban hálát adtunk Istennek, hogy küld testvéreket, akik készek szolgálni.

Azt hiszem, okkal és joggal feltételezem, nem kevesen vannak egyházunkban, akik ezzel az újdonsággal kapcsolatban kérdéseket és ellenvetéseket is megfogalmaznak. Ezért használom fel ezt az alkalmat, hogy a kérdés következetes és nem rövidzárlatos végiggondolásához néhány gondolattal hozzájáruljak.

Valóban van itt megválaszolandó kérdés, és nem is akármilyen súlyú. De nem az, hogy lehet-e lelkésznőt esperessé választani. A kérdés gyökere sokkal mélyebbre hatol. S az a tény, hogy az első magyar evangélikus esperesnő megválasztása és beiktatása körül megfigyelhető némi értetlenség és kétség, azt mutatja, hogy az egyébként többnyire magától értődőnek tűnő állapot – tudniillik hogy sok lelkésznő is szolgál egyházunkban – mélyén is vannak meg nem válaszolt, egyházi közvéleményünkben feldolgozatlan kérdések. Újra mondom, nem az az igazi kérdés, hogy lelkésznőt lehet-e esperessé választani. Ha már lelkész, miért ne?! A fő és alapvető kérdés tehát nem ez, hanem az, hogy lehet-e lelkésszé szentelni nőket, asszonyokat. A nagy áttörés nem ott van, hogy a szolgálat rendjében milyen megbízást kapnak, kaphatnak női lelkész testvéreink, hanem hogy egyházunk 1972 óta ordinálja, lelkésszé avatja teológiai tanulmányaikat elvégzett nőtestvéreinket is. (Azt csak így zárójelben jegyzem meg, hogy e téren is errefelé történt az első nagy esemény: Kovács Etelka, a Veszprémi Egyházmegyében lévő Csögle lelkésze volt az első az ordinált lelkésznők sorában.) Ökumenikus összefüggései is vannak e témának. Időnként a római katolikus világegyházból érkeznek információk arról, hogy itt is, ott is felvetik a nők pappá szentelésének kérdését. Mindeddig a siker leghalványabb reménye nélkül…

Mielőtt még bárki is azt gondolná, hogy én ebben a – hazai viszonyaink között nyugvópontra jutott – kérdésben akarnék bizonytalanságot okozni, hangsúlyosan kijelentem: ez távol áll tőlem. De azt igenis szeretném, hogy jó helyen tegyük fel kérdéseinket, és a gyökereiknél ragadjuk meg a problémák lényegét. Vannak, akik 1Kor 14,34-gyel indokolják a nők lelkészi szolgálatának elutasítását. Ott ugyanis ezt olvassuk: „…az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja.” A többség – én magam is így gondolom – azon az állásponton van, hogy itt Pál apostol kora társadalmi viszonyai között ad útmutatást a gyülekezeti élet rendjére nézve.

De hadd álljak elő a lényeggel! Ehhez egy jól ismert teológiai problémát és annak újszövetségi megoldását hívom segítségül. Sokan töprengtek azon, hogy vajon jogos-e Ézs 53-nak az Úr szenvedő szolgájáról szóló próféciáját Jézus Krisztusra érteni. Anélkül, hogy itt bővebben belemennénk, el kell ismerni, valóban többféle értelmezési lehetőséggel számolhatunk. Én azonban azt hiszem, hogy az ApCsel 8,26–39-ben leírt történet választ ad kérdéseinkre. Ott ugyanis arról van szó, hogy az etióp kincstárnoknak, aki kocsiján utazva Ézs 53-at olvassa – és nem érti, amit olvas –, Fülöp evangélista az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette Jézust. S a folytatást ismerjük: a kincstárnok megtért, megkeresztelkedett, és örvendezve haladt tovább az útján. Jézus Lelke tehát eldöntötte a kérdést: Ézs 53 őt hirdeti.

Ezzel a belső logikával nem mondhatok mást most sem: ha a Szentlélek Úristen az elmúlt évtizedekben felhasználta – és felhasználta! – lelkésznő testvéreink szolgálatát gyülekezeteink életében, nincs helye a vitának. Ezért, hálát adva Urunk minden emberi fantáziát meghaladó gazdagságáért, áldást kérünk – nem kényszerből, hanem örömest – lelkésznő testvéreink és az első magyar evangélikus esperesnő szolgálatára is. Az Úr áldja meg, hogy áldás legyen sokak üdvösségére!

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület