A hét témája

„Valami nem jó, neeem jó” – Anikó szórakozottan dudorászva lépeget lefelé a lépcsőkön. Kezével ritmusra lóbálja az üres ételhordót, mint egy gyerek, pedig már több mint négy évtized elröpült fölötte. Meg jókedve sincs igazán, mindig rátelepszik ez a titokzatos gyanú, hogy valami nem jól van itt, akárhányszor jön el a Pacsirta utcába. Pedig naponta eljön. Mindig dél előtt egy kicsivel, hogy Ella néninek pontosan tizenkettőkor fel tudja tálalni az ebédet, amelyet előző este előre megfőzött. Így osztotta be az iskolában az óráit csak azért, hogy szépen gondját tudja viselni ennek az idős embernek.

Amióta az édesanyját eltemették, mindig keresett valakit, akivel törődhet, akiről úgy érezte, szüksége van rá. Nem ment férjhez, nem született gyermeke – így alakult –, de a gondoskodás vágya erősen élt benne; tán Isten teremtette így a nőt. És Anikó meg szerette volna élni az élet teljességét: szeretni és szeretve lenni. Hitte, hogy ez a helyes, ez az ő útja, és lesz ereje minden naphoz ezen az úton. Eddig minden jól is ment, a gyülekezetben talált magányos idős embert bőven, a kedves Gizi mamával, aztán Piroska nénivel sikerült megtalálnia a hangot, és kölcsönösen megajándékozták egymást a találkozásaikkal. Ő főzött, segített ebben-abban, kiváltotta a gyógyszert, bevásárolt, vagy csak meghallgatta őket, és közben érezhette, hogy valakinek fontos, van, aki számít rá, aki várja, akinek ő sokat jelent. Nem mindegy ám…

De Ella néni, hm… nehéz eset. Ha zöldséglevest főz, ő csirkét enne, ha húst hoz, gyümölcsöt kívánt volna; az étel vagy túl hideg, vagy túl meleg; a takarítás után száll a por, és ha csak egy perccel később van asztalon az ebédje, olyan keserűen vádolja, hogy azt kész nyomorúság hallgatni. A beszélgetéseik abból állnak, hogy a néni megállíthatatlanul panaszkodik: semmi és senki nem jó. Anikó néha a legszívesebben elmenekülne, hagyná az egészet, aztán valahogy mégis… marad minden a régiben. Csak egyszer, egyetlenegyszer látná mosolyogni ezt a mindig borús arcú nénit!

„Valami neeem jó, neem jó” – dúdolgatja kicsit szórakozottan, közben siet vissza az iskolába a hatodik órára. Mintha álmából riasztanák, valaki köszön neki. Utánanéz, még látja a sarkon eltűnni az alakot, de ki is lehetett… Hirtelen éles fájdalom hasít a bokájába. Összeszorítja a fogát, görnyedten kuporodik le a járda szélére. Jöjjön már erre valaki! A zokniját lejjebb húzza, a lába sajog, és – jaj, ne! – dagad is. Dél van, nagy a meleg, mindenki ebédel, sehol egy lélek. Tűzforró, felpuffadt bokával gubbaszt kétségbeesetten a tűző napon. „Istenem, segíts, küldj valakit!” Sírhatnékja van, fáradt, és… ó, annyira nem hiányzott most ez, épp ballagás előtt áll az osztálya…

– Segíthetek valamit, tanárnő? – kedves volt diákja hajol fölé.

Gyorsan a kocsijába segíti, meg sem állnak a sebészetig, ahonnan rögtön továbbküldik a röntgenre. Törés. Egyetlen rossz lépéstől. Legszívesebben sírna. Haza már mentővel szállítják, a rutinos betegszállító úgy kapja ölbe, mint egy gyermeket, s viszi fel az emeletre. Pihenni, feküdni, szól az intelem. „Istenem, miért? Miért velem? Miért most?” A feje tele van nyüzsgő, aggodalmas gondolatokkal, és hallgat az Isten, nem jön válasz… Miért?

A csöndes, magányos órák lehűtik az indulatait, nyugodtan végiggondolja, mi mindent kell elrendeznie, hogy a világ kereke rendben tudjon forogni nélküle is. Telefon az iskolába, a szomszédnak, és persze Ella néni szomszédjának, hogy ő most kidőlt pár hétre, és szóljanak be az önkormányzathoz ebédügyben, biztos van erre megfelelő intézmény… Higgadt hangon intézi az ügyeket, a lába még sajog egy kicsit, de a sajnálgatást nehezen viselné, hát inkább elhárítja a segítőkész ajánlatokat, a részvevő szavakat. Beletörődött a sorsába, hát élvezi a nyugalmat. Jóleső érzés pihenni egyet a nagy megpróbáltatás után, fáradt már az ember így a tanév végén. Csak a halaszthatatlan munkákat látja el, a többi megvárja, hát nem sürgeti magát. Olvasgat, rádiót hallgat, s most több ideje van egyedül lenni Istennel is, nem húzzák-vonják az iskolai gondok, a dolgozatjavítás meg egyéb kötelességek, melyek máskor örömmel és munkával töltik ki a hétköznapjait.

Így telik el az első két nap. Csak azután kezd kicsit hiányozni ez-az: a megszokott emberek a maguk kis gondjaikkal-bajaikkal és talán saját fontosságának tudata is, amelyet a feladatainak teljesítése közben érez… Fészkelődik, nem találja a helyét a lakásban. Feküdni kellene, de ez a gipsz is olyan kellemetlen; jó lenne valamihez kezdeni, aminek értelme van. Olvasni próbál, de minduntalan elkalandozik, hiába futtatja végig a szemét a sorokon, a mondatok értelme nem jut el hozzá. Előveszi a rég félbehagyott kötést, de nincs türelme a szemeket számolgatni. Olyan szomorúság van benne most, hogy a szíve nehéz lesz tőle. Csak ritkán gondol rá, de ilyenkor nagyon mélyen érzi, hogy hiányzik valaki. Szeret egyedül lenni, elgondolkodni dolgokon, szereti a csendet hallgatni, de a magány, amikor meglátogatja olykor-olykor, fájdalmas. Kicsinek és gyökértelennek érzi magát ezekben a pillanatokban, hideg és idegen a világ, és annyira sóvárog egy baráti szó, egy ölelő kar, egy őszinte tekintet vagy meleg kézfogás után… Dúdolgatni próbál valami gyülekezeti éneket; van úgy, hogy az segít. De ebben a pillanatban még a szövege sem jut eszébe, meg valahogy nem is jelent semmit az egész itt és most. Sóhajt, szinte magához szól csak rekedten és reménytelenül: „Jaj, Istenem, bár jönne valaki…”

A csengő úgy nyilall bele a csöndbe, hogy Anikó riadtan ugrik fel az ágyról. Amennyire a gipsz engedi, siet ajtót nyitni. Ugyan ki lehet ilyenkor, délelőtt? A szája is tátva marad a csodálkozástól, de nem is jutna szóhoz: a küszöbön Emma néni áll pihegve-lihegve, mellette a földön két nagy szatyorból kandikálnak ki az óriási sárga banánok, és az ételtartó dobozban aranyszínű leves hullámzik.

– Megjöttem, lelkem – tolja félre az ajtóból az elképedt házigazdát. – Mondták, hogy micsoda baj érte, hát gondoltam, szüksége lehet rám. Hoztam egy kis meleg ételt meg gyümölcsöt is, biztos jól fog esni, gondolom, nem főzött magára ebben az állapotban.

– Tessék csak beljebb jönni! – invitálja Anikó a vendéget teljesen fölöslegesen, mert az a lépcsőzéstől még mindig fújtatva megállíthatatlanul törtet előre. A csodálkozás első percei után már mindketten a konyhában ülnek a csöpp asztal mellett. Emma néni felpolcolta Anikó törött lábát, és most elégedetten nézi, ahogy az a frissen főtt erőlevest kanalazza. Folyamatosan biztatgatja, egyen még, a rántott húst sem szabad ám otthagyni, a salátát is kóstolja meg! Tegnap vette a piacon, külön végigjárta érte az árusokat, hogy ne legyen fonnyadt ebben a melegben.

– De hova is tettem le? Jaj, az még ott maradt az ajtóban, amikor bejöttem – motyogja.

Anikó ámulva figyeli a nénit, aki fürgén perdül-fordul, már ott is van újra a szatyorral, pakolja az asztalra az újabb és újabb finomságokat. Nem is veszi észre, mikor kezdte el dúdolni azt az éneket, amely a héten a fejében motoszkált folyton. Emma néni felnéz, egy pillanatra megáll a kezében a salátás tálka.

– Amit te adsz, az minden úgy jó, bölcs vagy, Uram, és mindenható – mondja szinte csak magának, a semmibe nézve az ének szövegét.

Anikó abbahagyja a dúdolást, csöndesen figyel. Csak most kezd ocsúdni az első csodálkozásból. A néni teleszedi az aranyszélű kis üvegtálat friss salátával.

– Ugye szereti, kedves? Úgy igyekeztem, hogy minden finom legyen.

Anikó tele szájjal bólogat, a torkát szorongatja valami, igyekszik a tányérjába nézni, nehogy láthatóvá váljanak könnybe lábadt szemei. Sokáig eszik jóízűen, míg Emma néni elmeséli, mit hol vásárolt, kikkel találkozott, és mit készül főzni holnapra.

– Mert holnap is jövök, aranyom. Eljövök én mindennap, míg fel nem gyógyul. Dehogy hagynám magára a bajban!

Anikó csodálkozva emeli fel a fejét a salátástányérból. A néni mosolyog.

Füller Tímea