A hét témája

Könnyedén és mosolyogva sietett le a repülőgéphez illesztett lépcsőn. Régi ismerősök fogadták. Legelöl a főzeneigazgató, a kopasz, száztíz kilós óriás, a volt miniszter és volt gerelyvető és közismerten az ország legjobban öltözködő férfia. Ő ölelte át a világhírű karmestert az izomkolosszus óvatos gyengédségével.

– Armand! Maestro! Drága barátom!

Armand Leon vékony volt, alig középtermetű. Lábujjhegyre emelkedett, hogy arcát a főzeneigazgató gallérjához érinthesse. (…)

Az autóban behunyta a szemét, hogy lehetőleg szunyókáljon. Mindig így csinálta; a sok utazás kifejlesztette benne ezt a pihenésmódszert. Mikor megállt az autó, kinyitotta a szemét. A megszokott Árkádia Hotel előtt volt. A portás is ismerős:

– Mint szoktuk – mondta hajlongva –, a fejedelmi lakosztályt nyitjuk.

Három szoba volt a lakosztály: nappali, jobbra hálószoba, balra a nagy szalon, a fehérre lakkozott Bösendorfer zongorával. A szobapincér kipakolta bőröndjeit, két frakkját elvitte átvasaltatni.

Délelőtt tizenegy óra. Vetkőzni kezdett, hogy megfürödjön. Ebédet két órára rendelt. Háromkor hadd jöjjenek az újságírók. Négykor próba. Nyolckor hangverseny, és másnap délben elutazik. Régebbi időkben gyorsvonaton, mostanában csak repülőgépen. Az Árkádia Hotelből a hangversenyteremig pontosan ismerte az utat – a házakat csak futólag, ha időnként felnyitotta a szemét –, de taktusokban, számszerűen is meg tudta volna mondani, hogy mennyi ideig tart az út nappal, ha próbára hajtat, este, mikor sok jármű tart vele egy irányban, a koncertterem felé, és mennyi koncert után, vissza az Árkádiába, mikor már elszéledtek a nézők, és csak néhány tucat rajongó várt kocsijánál, a művészbejáró előtt.

A fürdőszoba felé indult, mikor berregni kezdett a telefon. Ez váratlan zavarás volt. Csak valami újságíró lehet ilyen tapintatlan. Felemelte a kagylót.

– Tessék – mondta kissé sértődötten.

De rögtön megismerte a főzeneigazgató hangját, aki bocsánatkérések halmazában kért engedelmet, hogy azonnal feljöhessen.

– Halaszthatatlan ügy – mondta.

– Szívesen látom – felelte Leon bágyadtan.

Hangja kedvetlenséget és készséget egyenlő adagban kevert. Tudta, hogy régi barátja, a főzeneigazgató nem zavarná most, ha nem volna sürgős és fontos, amit mondani akar, és ő, a nagy karmester magának is tudott dirigálni; nem bosszankodott, ha elhatározta, hogy nem fog bosszankodni. Értett hozzá, hogyan kell energiáit estére, a koncertre tartogatni… Inge és alsónadrágja fölé fekete virágos, lila brokátköntöst öltött, szétterpesztett, hosszú ujjaival belefésült gyérülő, de még mindig mutatós oroszlánsörényébe, és a tükörbe nézett.

Így várt, amíg kopognak, és csak akkor fordult meg, mikor a főzeneigazgató már belépett.

Mosolyogva üdvözölték egymást. A főzeneigazgató gyengéden vette mindkét óriás markába a karmesteri kezet, a vékony, ideges ujjakat. Tudta, hogy a zenészek legjobban a kezüket féltik.

– Kínos ügy – kezdte –, azaz kellemetlen.

Nagy, kopasz homlokán apró izzadságcseppek fénylettek.

– Kellemetlen? Kínos? – kérdezte kelletlenül Armand Leon.

A kérdés most elutasítást jelentett, azt, hogy vele nem történhetik kellemetlenség.

– Azaz, majdnem szerencse! – helyesbített a főzeneigazgató. – Így is vehetjük, sőt. A szimfonikus zenekar két nap óta megtagadta a fellépést. Nem is tudom, minek nevezzem ezt – legyintett és sóhajtott. – Nem akarnak…

– Velem?

– Nem, dehogy. Erről szó sincs. Ellenkezőleg! Én épp arra számítottam, hogy Armand Leon neve észre téríti őket. Éppoly jól tudják, mint én, hogy Armand Leon a világ legnagyobb karmestere.

– Nono…

– Hagyjuk a szerénykedést, Maestro. Szóval Armand Leon nevének varázsára számítottam. Ezért nem sürgönyöztem… De tessék!

A karmester mindkét kezével végigsimította homlokát és hosszú fehér haját, aztán feje felett széttárta karjait, mint az első ütem előtt.

– Tehát? – kérdezte.

Aztán leengedte karját, hellyel kínálta a főzeneigazgatót, és maga is leült.

A nagy testű ember helyrefészkelődött a fotelban.

– Félórája sincs, újra megkérdeztem őket. „Nem.” És ekkor jött a nagy ötletem. Megváltoztatni a műsort! Hagyni a koncerttermet, és a nyári színházba…

– De…

– Tudom, mit akar mondani! Cseppet se gyengébbek, mint a szimfonikusok. A fejemmel felelek értük. Az egyetlen… hogy egész estét betöltő… azaz épp ez lesz a szenzáció… Egy pillanat, és megért. Ön, Maestro az egyetlen az egész világon, ismétlem, az egész világon, aki Johann Straussból kihozza a nagy zenészt. Tudjuk, hogy rosszul vagy átlagosan játszani Strausst, nincs ennél könnyebb. De igazán és teljesen adni, ennél nincs nehezebb.

Armand Leon bólintott.

– És az Orfeusz zenekar Armand Leon-lemezekből tanult Strausst játszani. Ugyebár! Tudjuk, hogy Beethovenből mindenki kihoz valamit. Többet vagy kevesebbet. De Straussból… csak Ön. És Ön, most ezzel a zenekarral. Egész estét betöltő műsorral…

– Nem tetszik a dolog.

– Pedig nagyszerűnek kell lennie. A méltó felelet. Óriási. Szenzációs. A fejemmel felelek. Kérem, bízzon bennem.

– Bízom önben, drága barátom – mondta a karmester, és megpaskolta vendége izmos combját, mely szinte kifeszítette az elegáns nadrágot. – De határozni csak a próba után…

– Maestro! Ha valóban bízik bennem, ez egyszer tekintsen el a próbától. Csak most fogom őket értesíteni. Egy messzi külvárosban laknak… De gyönyörű a kert… Nem is valamennyien… Ez csak megnehezíti… Onnan a nyomdába. Délután háromra szalaggal átragasztott plakátok: „Orfeusz zenekar. Leon–Strauss. Nyári Nagyszínház.” Így valahogy. És mondom: az Ön lemezeiből tanultak. Az akusztika? Mint abban a görög amfiteátrumban, hogyishívják, most nem jut eszembe. Csak nem tételezi fel, hogy másképp ajánlani merném önnek! – Ránézett a karmesterre, és látta, hogy az már enged. – Újságírókat nem fogadunk.

– Az újságírók… Négyszemközt bevallom, nem vagyok ellensége a reklámnak.

– Én se, én se. De így lesz az egészből szuperreklám. Bízzék bennem. Egy főzeneigazgató presztízse – mondta az izomemberek nyugodt, megalázkodó ravaszságával – az Ön presztízsének csak árnyéka. Tehát…

– Drága barátom, ne idegesítsük egymást – gondolt már a fürdőre Leon. – Ha így jónak látja… Mikor jön értem?

– Háromnegyed nyolckor.

A zeneigazgató sietősen felállt, újra gyengéden két marokra fogta a karmester kezét, és máris rohant.

„Végre is tudja, mit csinál. Nem kell izgatni magam” – döntött Armand Leon. (…)

Kitűnő frakkban, emelt sarkú, villogó lakkcipőben, cseppet rózsaszínűre púderozva, a függöny kémlelőlyukán át vizsgálta a nézőteret. A reflektorok megvilágították az amfiteátrumot és az amfiteátrumot körülfogó óriási platánokat. A platánok törzse nem volt őskori állatok oszloplábai: szürke mamutlábak párducbőrben; a testek mintegy eltűntek a sokhegyű levelek megvilágított aljában.

A közönség zajongott és hevesen gesztikulált. Behunyta a szemét, hallásra koncentrált. De hiszen egy szót sem értett az ország nyelvéből, és a szenvedélyes mozdulatokat sem értette. De az igaz volt, amit a főigazgató ígért: az akusztika kitűnő…

Gong. A fákra, közönségre világító reflektorok kialudtak. A közönség rögtön elcsendesedett. Ilyen fegyelemre hosszú karmesteri múltjában még nem volt példa.

A most megvilágított zenekar készenlétben várt. Kisietett. Csak saját lakkcipőit hallotta. Gyors, apró lépésekkel ment az emelvényre: „korát meghazudtoló fürgeséggel”, ahogy azt minden ország újságjai kritikáikban írni szokták.

Armand Leon arról volt nevezetes, hogy karmesteri pálca nélkül dirigált. A kezével, egész testével. Büszkén megrázza fehér-sárgás oroszlánsörényét, csontos ujjával megkoppintja a pulpitust. A zenekar azonnal, talán egy századmásodperccel a szokottnál előbb kezd.

Aztán minden nagyszerű. Érzi a reflektorokat, ahogy rávilágítanak, a zenészek tökéletes figyelmét, ahogy az őbenne levő zenét átveszik.

A zenekar bámulatos. Úgy ismeri a darabot – és az ő felfogását –, hogy íme, kotta nélkül merészelnek játszani. Micsoda öröm ez! Nem a kottára merednek, egész arcuk feléje fordul, és a reflektorok fénye megcsillan a szemükben; rávillannak a foncsoros szemüvegek, sok foncsoros szemüveg.

Ő se néz az előtte fekvő partitúrába. Úgy vezényel, azt vezényli, amit csak ő tud és akar kihozni Johann Straussból.

Érzi saját ideges kezeit. Vézna alakját kihúzza: a lakkcipő magas sarka nem elég, felágaskodik. Aztán méltósággal nyugszik, erőteljesen megrázza oroszlánsörényét, dühösen. Valódi sörény ez – hiába írták már róla, hogy paróka… (…)

A zenekar egyre nagyszerűbb. Együtt csobolyáznak a libegő kék Dunán, bécsi erdőn, vidám népünnepélyeken át, együtt, egymás gondolatát lesve. Nem a kottát nézik, a szemek és a foncsoros szemüvegek őt biztatják, és mindent kihoznak. Víz csillogó kis fodrait, szoknyák búgócsigáit, levél rezdülését sóhajtásnyi szélben, asszonyok sóhajtását rezdületlen fényben…

Aztán és végül: a híres katonai induló következik: az osztrákság játékos-harcias, császárhű lózenéje…

Vége az első résznek. A zene elhallgat, és ő megrázza hamis-valódi paripa-oroszlánsörényét, és meghajol.

Kigyúlnak a reflektorok, és olyan tapsfergeteg zúg az amfiteátrumban a nagy platánok lábai között, hogy minden hiúsága átváltozik szerénységgé. Hálás a közönségnek, hálás a zenekarnak. Negyven év előtt, első nyilvános hangversenye végén volt talán ilyen hálás és boldog. Íme, most, csak most érte el a tökélyt, azt, amiről azt hitte, hogy már mögötte van, valahol messze, valamelyik nagyvárosban, nem is tudja, hol… Minden tapsot a zenekarnak kíván átadni. Újra meghajol a közönség előtt, aztán a zenekar felé fordul. A szokott kétkezes karmesteri jellel felállásra szólítja őket, és miközben a közönség még bőszebben tapsol, már fontolja, mit adnak ráadásként. A Tereferét? Az Indulót?

A zenészek arca feléje irányul. A szemek és szemüvegek foncsorosan villognak. De ülve maradnak. Nem figyeltek? Megismétli a jelt.

Mi ez, miért nem kelnek fel? Megrázza sörényét, dühösen toppant. A zenekar figyel… de ülve marad. Halkan, dühtől remegve káromkodik és parancsol: Felállni!

A zenészek felugranak, megmerevednek.

És ekkor veszi észre Armand Leon, hogy vakoknak dirigált.

A reflektorok megvilágítják a mamutplatánokat, és mikor visszafordul a közönséghez, az egyszerre rekedten ordítva és hadonászva boldog. És hahotázva mutogat rá.

Ekkor látja, érti Armand Leon, hogy a közönség kétharmada a siketnéma intézet egyenruháját viseli…

Összerogyna, de a zöld, fekete és platinafehér nők, a repülőgéphez is eljövők, szoros gyűrűben tartják. Nem esik el, csak imbolyog sütővas hagyta pörkölt gyapjúszag, hajfesték és púderillat között. De már átnyúl a főzeneigazgató keze, át az őt körülfogó női derekakon, és most erősen, férfiasan, katonás-keményen szorongatja ujjait, rázza a kezét a Radetzky-mars ütemében.

Régi imádói szűk gyűrűje fogja, és kíséri egy nagyon fekete autóhoz.

Lengyel József