A hét témája

A Krokodil napok óta éhezett. Hiába állt lesben reggeltől estig a folyóparton szomjas állatokra várva, azok megneszelték a jelenlétét, s máshová jártak inni. Egyedül az Őzgida merészkedett a közelébe, de ő is csak azért, mert gyors lábaival a Krokodil nem vehette fel a versenyt.

Úgy a negyedik-ötödik éhen töltött napon a vizek sokfogú réme óriási gyémántot talált a parti homokban. Nézte, nézte, forgatta a csillogó követ a napfényben, de nem tudta, mit kezdjen vele. Már ott tartott, hogy elhajítja a hasznavehetetlen holmit, mikor eszébe jutott valami. Megállt a parton, kitátotta fogakkal teli száját, és a nyelvére helyezte a gyémántot. A kő úgy fénylett, szikrázott, mintha a Sarkcsillag szállt volna a Földre!

Nemsokára arra jött az Őzgida. Figyelmesen körülnézett, s a tekintete rögtön megakadt a gyémánton.

– Ó! – sóhajtott önkéntelenül. – Mi lehet ez?

Közelebb lépett. A Krokodil még nagyobbra tátotta a száját, úgy, hogy a Nap sugarai most már akadálytalanul érték a gyémántot.

– Meg kell szereznem! – gondolta megbabonázva az Őzgida, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy hol is ragyog valójában a kő. Tétován körülnézett, aztán határozott léptekkel elindult a Krokodil felé.

– Állj! Veszély! – csiripelt izgatottan az éppen arra repülő Rigó. – Nem menj tovább, veszélyben az életed!

Az Őzgida úgy tett, mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést, rendületlenül ment tovább. Arra gondolt, milyen jól mutat majd a homlokán a gyémánt! Milyen irigyek lesznek az erdő állatai!

A Rigó közben leszállt mellé egy kőre, és onnan kiáltozott:

– Fordulj vissza, elkap a Krokodil!

Az Őzgida indulatosan toppantott.

– Menj innen, tudatlan! Én vagyok az Éden leggyorsabb lakója, hogyan kaphatna hát el ez a lomha állat? Kiveszem a szájából a csillogó követ, s mire feleszmél, már árkon-bokron túl járok!

A Krokodil ravaszul pislogott, mintha csak helyeselné az Őzgida szavait. A Rigó még mondani akart valamit, de amikor látta, hogy hiába beszélne, tehetetlenül széttárta a szárnyait, és felröppent egy közeli fára.

– Ne félj semmitől – biztatta magát az Őzgida. – Bátraké a szerencse! Ilyen gyors lábak a szélvésszel is felveszik a versenyt!

A Krokodil szája közben egészen közel került hozzá. Az éhes állat fogai szablyaként meredeztek alul-fölül, a torkából izgatott zihálás hangzott, s apró szemei mohón szegeződtek az Őzgidára.

– Menekülj! – kiáltott még utoljára a Rigó.

Hiába. Az Őzgida már csak a gyémántot látta. Előrenyújtotta a nyakát, és fejét a Krokodil szájába hajtotta. A szörnyű állkapcsok abban a pillanatban összezárultak! Megelégedett morgás tört fel a Krokodil torkából, és az Őzgida örökre eltűnt az Édenből…

Ne hidd, Ember, hogy ez mese! Te naponta hajtod a fejed egy gyémántért a Krokodil torkába!

Kindelmann Győző