A hét témája

Első osztályú fülkébe szállt be. Mindig első osztályon utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott.

Előrement, be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár.

Egyik fülkében valami magányos öreg urat pillantott meg, három remek bőrönddel meg egy krokodilbőr kézitáskával.

– Ide – utasította a hordárt.

Az fölrakta a hálóba bőröndjeit. Mutatós bőröndök voltak, teleragasztva a külföldi szállók tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek.

Amikor elemelte az áldozatok pogygyászát s megugrott velük, mindig otthagyott – zálogul, ajándékul – néhány üres bőröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe.

Leült az öreg úrral szemben. A levegőbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola” tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ.

Hétkor már sötétedett. Kezdődött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót.

De mintha valami eszébe jutna, viszszajött, s a félig nyitott ajtón beszólt.

– Kérném szeretettel – mondta, és feléje fordult. – Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. De ilyen időkben, tetszik tudni – és mosolygott.

A vasúti tolvaj is mosolygott, megértően. Bólintott, hogy majd vigyáz.

„Furcsa – gondolta. – Kutyára a hájat.”

Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad közeledik. Az egész menetrendet kívülről tudta, mint egy zongoraművész Chopint vagy Beethovent.

Ahogy szokta, előre magára vette galambszürke felöltőjét, kesztyűt húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tíz éve dolgozott, körülbelül negyven-ötven bőröndöt lopott el anélkül, hogy egyetlenegyszer is elcsípték volna.

A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsó előtti, nemdohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt.

Ő az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezőket. Hallgatta a vonat sötét kattogását.

„Különös – tűnődött –, mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt mondta: »kérném szeretettel«, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta. Annyira bizalomgerjesztő pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott ez éppúgy lehet irgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal – a valószínűségi számítás szerint – rám került a sor.”

A mozdony füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bőröndöket vigye.

De ő elfordult.

– Hát nem tetszik leszállni? – kérdezte a hordár ámulva.

– Nem – mondta.

Úgy tervezte, hogy majd a következő állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas, s az ő fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta.

Az öreg úr is visszaérkezett, a vacsora és a bor páráitól rózsálló arccal, szivar a szájában. Hálálkodott:

– Köszönöm, nagyon köszönöm.

– Nincs mit – vetette oda.

Amint otthon sarokba vágta üres bőröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott:

– Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kérem szeretettel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy látszik, vénülök. Nem nekem való már ez a mesterség.

Utána csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett.

Kosztolányi Dezső