Keresztény szemmel

Tavaly egy többnapos infúziókúrán kellett részt vennem. Mielőtt elkezdtem, arra gondoltam, hogy a kórházi ágyon fekve, a „kényszerszabadság” idején sok olyasmire jut majd időm, amire a mindennapos rohanás közben nem tudok lehetőséget és alkalmat találni. Úgy terveztem, hogy néhány új evangélikus könyv és folyóiratszám olvasásával töltöm ki ezeket az „üres” órákat, pótolván, amit addig elmulasztottam – de próbálkozásom szinte eredménytelen maradt.

Ágyszomszédom ugyanis szinte szüntelenül… Nem, nem hangosan imádkozott, hanem telefonált. Valóban szüntelenül, mert például arra a röpke fél órára sem kapcsolta ki a mobilját, amíg az infúzió szép lassan lecsepeg. Hiszen amíg a bal karjában a tű volt, jobbjával vígan tudta fogadni a sűrűn érkező hívásokat. A „félfüles” mondatokból kiderült, valamilyen kereskedő lehetett, és ügyfelei még itt sem hagyták békén; valószínűleg nem is tudták, hol van, és mi a baja. Én megtudtam: a feje fájt egyfolytában, egy korábban eredményesen kezelt agyembólia visszamaradt következményeként. De az idő pénz, az üzlet nem állhat meg, ezért betegünk most talán még sűrűbben hívta üzletfeleit, mert több ideje volt rá. Néha ki is kéredzkedett néhány órára, a csak személyesen elintézhető, életfontosságú (?) ügyek lebonyolítására. Úgy vélte, levelező tagozaton is letudhatja a kezeléseket, mintegy bejáróként; minek az állandó bent tartózkodás? Hogy közben talán pihennie kellett volna a marokszámra kapott gyógyszerek és más kezelések miatt, az őt nem izgatta. A telefonja állandóan be volt kapcsolva, így szó sem lehetett kikapcsolódásról.

Talán ma már nem csak a menedzserek betegsége ez az őrült rohanás és a csendben lenni, önmagukkal egyedül lenni nem tudás – még a felkiáltójelnek szánt kórházi ágyon sem! Szobatársam is álladóan csak e világi, üzleti életet akart adni az éveknek ahelyett, hogy gyógyulását pihenéssel elősegítve talán további éveket adhatott volna! Az az ember, aki még ilyen kényszerhelyzetben sem tud csendben lenni, „munka- és telefonböjtöt” tartani, igen nehezen hallhatja meg Isten halk és szelíd hangját, mint Illés a Hóreb hegyén, ahová negyven nappalon és éjjelen át tartó, kimerítő gyaloglás után érkezett meg.

A Prédikátor, ha ma élne, bizonyára azt is tanácsolná annak, aki egyáltalán időt szakítana intelmeinek elolvasására: „Megvan az ideje a telefonálásnak, és megvan az ideje a telefonálástól való tartózkodásnak…” Mózes is kibírta negyven napig a földi információk nélkül – mint ahogyan „kenyeret nem evett, vizet sem ivott” – a Sínai-hegyen, amikor Istennel beszélt, s „felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét” (2Móz 34,28). De jó, hogy Áron nem hívhatta le idő előtt a hegyről egy sürgős SMS-sel! Az Úr Jézus is mindentől tartózkodott negyvennapos pusztai magányában, csak az Atyával való közvetlen kapcsolattól, az imádkozástól nem.

Ezekből a példákból talán megérthetjük, hogy Istent elsősorban a külső és belső csendben lehet meghallanunk. És hogyha őt ugyanazon pillanatban minden, e földön most élő teremtménye felhívná a saját imádságfővonalán, akkor sem lenne foglalt egyikünk számára sem. Nem a hangpostája lenne bekapcsolva, és nem irányítaná át a beszélgetést elfoglaltság miatt valamelyik főangyalhoz…

Nem kellene-e gyakrabban élnünk ezzel a lehetőséggel…?

–i –s