Keresztény szemmel

Tavaly egy többnapos infúziókúrán kellett részt vennem. Mielõtt elkezdtem, arra gondoltam, hogy a kórházi ágyon fekve, a „kényszerszabadság” idején sok olyasmire jut majd idõm, amire a mindennapos rohanás közben nem tudok lehetõséget és alkalmat találni. Úgy terveztem, hogy néhány új evangélikus könyv és folyóiratszám olvasásával töltöm ki ezeket az „üres” órákat, pótolván, amit addig elmulasztottam – de próbálkozásom szinte eredménytelen maradt.

Ágyszomszédom ugyanis szinte szüntelenül… Nem, nem hangosan imádkozott, hanem telefonált. Valóban szüntelenül, mert például arra a röpke fél órára sem kapcsolta ki a mobilját, amíg az infúzió szép lassan lecsepeg. Hiszen amíg a bal karjában a tû volt, jobbjával vígan tudta fogadni a sûrûn érkezõ hívásokat. A „félfüles” mondatokból kiderült, valamilyen kereskedõ lehetett, és ügyfelei még itt sem hagyták békén; valószínûleg nem is tudták, hol van, és mi a baja. Én megtudtam: a feje fájt egyfolytában, egy korábban eredményesen kezelt agyembólia visszamaradt következményeként. De az idõ pénz, az üzlet nem állhat meg, ezért betegünk most talán még sûrûbben hívta üzletfeleit, mert több ideje volt rá. Néha ki is kéredzkedett néhány órára, a csak személyesen elintézhetõ, életfontosságú (?) ügyek lebonyolítására. Úgy vélte, levelezõ tagozaton is letudhatja a kezeléseket, mintegy bejáróként; minek az állandó bent tartózkodás? Hogy közben talán pihennie kellett volna a marokszámra kapott gyógyszerek és más kezelések miatt, az õt nem izgatta. A telefonja állandóan be volt kapcsolva, így szó sem lehetett kikapcsolódásról.

Talán ma már nem csak a menedzserek betegsége ez az õrült rohanás és a csendben lenni, önmagukkal egyedül lenni nem tudás – még a felkiáltójelnek szánt kórházi ágyon sem! Szobatársam is álladóan csak e világi, üzleti életet akart adni az éveknek ahelyett, hogy gyógyulását pihenéssel elõsegítve talán további éveket adhatott volna! Az az ember, aki még ilyen kényszerhelyzetben sem tud csendben lenni, „munka- és telefonböjtöt” tartani, igen nehezen hallhatja meg Isten halk és szelíd hangját, mint Illés a Hóreb hegyén, ahová negyven nappalon és éjjelen át tartó, kimerítõ gyaloglás után érkezett meg.

A Prédikátor, ha ma élne, bizonyára azt is tanácsolná annak, aki egyáltalán idõt szakítana intelmeinek elolvasására: „Megvan az ideje a telefonálásnak, és megvan az ideje a telefonálástól való tartózkodásnak…” Mózes is kibírta negyven napig a földi információk nélkül – mint ahogyan „kenyeret nem evett, vizet sem ivott” – a Sínai-hegyen, amikor Istennel beszélt, s „felírta a táblákra a szövetség igéit, a tíz igét” (2Móz 34,28). De jó, hogy Áron nem hívhatta le idõ elõtt a hegyrõl egy sürgõs SMS-sel! Az Úr Jézus is mindentõl tartózkodott negyvennapos pusztai magányában, csak az Atyával való közvetlen kapcsolattól, az imádkozástól nem.

Ezekbõl a példákból talán megérthetjük, hogy Istent elsõsorban a külsõ és belsõ csendben lehet meghallanunk. És hogyha õt ugyanazon pillanatban minden, e földön most élõ teremtménye felhívná a saját imádságfõvonalán, akkor sem lenne foglalt egyikünk számára sem. Nem a hangpostája lenne bekapcsolva, és nem irányítaná át a beszélgetést elfoglaltság miatt valamelyik fõangyalhoz…

Nem kellene-e gyakrabban élnünk ezzel a lehetõséggel…?

–i –s