Keresztény szemmel

Mély megdöbbenéssel és szomorúsággal olvastam az egyházunk közelmúltjának feldolgozásával foglalkozó tényfeltáró bizottság nemrég közzétett első jelentését. Eszerint több mint ötven, ügynöki tevékenységgel gyanúsított evangélikus vezető személyiségből „most csak négy nevet hoztak nyilvánosságra”. Közülük három már nem él, csak a negyedik, aki hazai egyházunk legidősebb, nyugdíjas püspöke. „Audiatur et altera pars” – meg kell hallgatni a másik felet is! Régi latin igazság, ezért írom ezeket a sorokat a szíven ütő, súlyos meggyanúsításomra.

Legelőször is: a tényfeltáró bizottságnak csupán két tagja áll e mögött a „leleplezés” mögött, akik maguk nem élték át azokat a rettenetes éveket a Rákosi-diktatúra idején. Másodszor: kemenesaljai evangélikus őseim, győri ifjúságom (Kapi Béla, Túróczy Zoltán, Ittzés Mihály lelki vezetése és a győri bencés gimnázium szigorú, de ökumenikus nyitottságú nyolc éve) indított azokban az években a lelkészi pályára. Évekkel később a Budapestre átköltöztetett Evangélikus Teológiai Akadémián ismertem meg Ordass Lajos püspökünket, és lehettem több éven át legközelebbi, fiatal munkatársa. Emiatt állandó állambiztonsági megfigyelés alatt álltunk egész családommal együtt. Az akkor rólam készült jelentések, amelyeket az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában magam is végigolvashattam, a legvadabb hangon támadnak, és az „egyházi reakció” egyik fő harcosának s az „Ordass-tábor” fő teológusának neveznek.

Ordass püspök törvénytelen eltávolítása után csaknem tíz éven át az én akadémiánkról való eltávolításom is állandóan napirenden volt. Az 1965 utáni években – megismerve hazai és külföldi teológiai munkámat – három genfi egyházi világszervezet (a Lutheránus Világszövetség, az Európai Egyházak Szervezete és az Egyházak Világtanácsa) is meghívott genfi munkatársai közé. Ebben az időszakban valóban megpróbálkoztak ügynöki beszervezésemmel – nem vállaltam. Végül is megelégedtek írott elkötelezésemmel, hogy külföldi szolgálatom alatt a szocialista rendszert nem kritizálom, és megbízásom leteltével családommal együtt hazatérünk.

Újra itthon 1982-ben püspökké, majd Káldy Zoltán halála után, 1987-ben országos egyházunk püspökévé választottak gyülekezeteink. Ebben az időben – az 1975-ös helsinki egyezmény után – már a Szovjetunió is vállalta a vallás szabad gyakorlásának kötelezettségét, és így megindulhatott a „keresztény–marxista párbeszéd”, végbemehetett az 1984-es budapesti VII. evangélikus világgyűlés. Ebben a közel tíz évben rendszeresen, átlagosan kéthavonként, találkoznom kellett az állam képviselőivel az állam és egyházunk közötti kérdések megbeszélésére. Az állam képviselői azonban ezeken a tárgyalásokon – mint ez később kiderült – nem az Állami Egyházügyi Hivatal, hanem valójában az állambiztonsági szolgálat ügynökei voltak. Minden megbeszélésünket titokban magnószalagra vették, és ezekből készítették el „ügynöki jelentéseimet” (Egressy fedőnévvel). Közben természetesen megkérdeztek a genfi világszervezetek munkája, személyei, a világ egyházainak a szocializmushoz való viszonyulása és a külföldön élő magyar lelkészek felől. Így gyűlt össze az a mintegy ezerötszáz oldalnyi hatalmas anyag, amelynek egyetlen sorát sem én írtam és nem is ismerhettem. Őszintén sajnálom, hogy ifj. Zászkaliczky Pálné és dr. Balás István ezeket az állambiztonsági ügynökök által készített jelentéseket gyanú nélkül elfogadták az én „ügynöki jelentéseimként”! Azt remélem, hogy további alapos kutatásaik és a többi ötven „ügynök” iratainak teljes feltárása majd az ő számukra is igazolja az előbbiekben elmondottakat.

Isten végtelen kegyelme, Krisztus Urunk megbocsátó szeretete legyen mindnyájunkkal!

Dr. Nagy Gyula