Keresztény szemmel

Apósom, Várady Lajos neve – a Magyarországi Evangélikus Egyház tényfeltáró bizottságának egyházhoz méltatlan döntései és intézkedései következtében – az elmúlt napokban különös (elmarasztaló) megvilágításba került. A kimondott és a ki nem mondott, de érzékeltetett vádakra õ már nem tud válaszolni. A három és fél évtizede elhunyt lelkész családjának viszont joga (feltéve, hogy az e joggal való élést megadják neki) és kötelessége, hogy védelmében szót emeljen. Ezt megfelelõ idõben és megfelelõ módon, minden esetben meg fogjuk tenni. Az igazság és a tisztánlátás érdekében viszont kérem azokat, akik Várady Lajost személyesen ismerték (tehát nem hallomásból van véleményük róla), nyilatkozzanak: egyénileg károk érték-e õket a néhai csepeli és budavári lelkész intézkedései következtében? Írt-e vagy mondott-e nyilvánosan Várady Lajos olyat, ami miatt szerintük az egyháznak ma szégyenkeznie kellene? Azok jelentkezését is kérem, akik Várady Lajos munkásságára, a tõle kapott mindennemû (lelki, anyagi) segítségre ma is jó szívvel gondolnak. Visszaemlékezésüket címemre (Fasang Árpád, 1075 Budapest, Károly körút 3/A; e-mail: arpad.fasang@mail.datanet.hu) szíveskedjenek eljuttatni. Azok számára pedig, akik õt nem ismerték, és nem is hallottak róla, személyét a következõ – halála elõtt öt hónappal készült – írásával szeretném szíves figyelmükbe ajánlani, amely elõször az Evangélikus Élet 1970. karácsonyi számában jelent meg. (Fasang Árpád)

Ballagtam, bandukoltam az utcán, az akkor még vidám, napfényes utcán, a Mártírok útján, szürke házak és szürke falak mellett. Ballagtam a Széna tér felé a sokadalomban, emberek között, akik mind elindultak valahonnan, és siettek valamilyen cél felé. Ez volt bennük az egyetlen egység, ebben a sokféleségben, emberi tarkaságban, összevisszaságban, egymás kerülgetésében. Jó volt nézni õket és bennük a mozgást, az egyik erre, a másik amarra, és mindez mégis összefüggött egymással, valahol kijött az eredmény, az ember élete és a közösségeké.

Elõttem néhány méterre, kissé oldalt egy idõs, szürke kabátos férfi ment, majd kezét a falnak támasztotta, oda is dõlt, keresett valamilyen pontot, ami megfogható, ami biztos, de nem talált. Akkor háttal nekiesett a falnak, és reám nézett, arra, aki legközelebb állt hozzá, az egyetlenre, akiben társat talált. Fehérre vált az arca, majd egész testével a falnak dõlve lassan lefelé, mindig lejjebb ereszkedett aszerint, ahogyan elfogyott benne az erõ. Nem tudtam magam sem visszatartani, ahogyan utánakaptam, arca közel volt az enyémhez, és akkor hallottam a szót, az élet utolsó szavát, amit még ki tudott mondani: „Kenyér…”

Talán kenyérért ment a Retek utcába a napfényes vidám utcán az emberi sokadalom közepette, amikor összeszorult a szíve. Talán azzal a szóval akart valamit magyarázni, indokolni, valamilyen megfejtés akart lenni másnak, aki még hallja. Ki tudja?

Elvitték…

Akkor gondoltam arra, hogy sok embernek szinte nincs is utolsó élõ szava. Egymásba rohan két autó, felrobban egy repülõgép és lezuhan, kisiklik egy vonat, valahol alszanak családok, a házak között robban a bomba, földrengéstõl reszket a táj, és megszámlálhatatlan embertársnak nincs már ideje sem arra, hogy utoljára gondoljon valamit, gondoljon valakire, és kimondja.

Mások meg, akik már hosszú hónapokon át vergõdnek, reménykednek, megerõsödnek és visszaesnek, azután napról napra gyengébbek lesznek, egyszer csak olyan állapotba kerülnek, amelynek van még lélegzete, kicsi kis mozgása, de nincsenek már maguknál, az utolsó napok múlását, nappal és éjszaka változását észre sem veszik, és nem ismernek meg senkit. Nem látják az elfordított, sírással teli arcokat, nem érzik a búcsú gyengéd simogatását, szólni sem tudnak, nincsen utolsó élõ szavuk a búcsúra, az áldásra vagy köszönetre.

Ki tudja, hánynak adatik meg az, hogy mondjon valamit az élet és halál találkozása elõtti utolsó pillanatban, és hánynak van akkor is igazi mondanivalója? Azt hiszem, hogy az ilyenek kevesen vannak, nagyon kevesen… Kevesen azok, akik mindent elrendeznek, akik készen vannak, akik nem hitetik el magukkal, hogy még ráérnek, „majd máskor”… Õk a nagyok, a lélek nagyjai, azok a kevesek…

Akkor gondoltam arra, hogy ha valamiképpen idõt kapnék erre és erõt, és választhatnék a szavak között, csak pár rövidke szót, ami nem több egy sóhajtásnál, mit választanék?

Elsõ gondolatom volt a feleségem.

Joga is van hozzá, és szív szerint is jár neki. Eddig is több mint harminc éve hordoz engem, mint nehéz terhet, mindenféle bánatomat mindig reá raktam. Zsákutcákból mutatta vissza, kifelé az utat, és reám pazarolta a reménység és az újrakezdés minden szépségét.

Azután a leányaimra gondoltam. Talán megtelne a szívük örömmel a bánatban, ha említeném a nevüket. De melyikét?

Vagy a legidõsebb unokám? Aki most már lobogó hajjal fut, mert õ már elfelejtette, hogy milyen sokáig cipelte a súlyos gipszet a csípõficam miatt, de mi sokszor látjuk a képet ma is?! Persze, hogy nem értené, miért éppen õ, mert még se az életet, se a halált nem érti, de egyszer talán felötlene benne, késõbb, hogy mit jelent az az utolsó szó és utolsó név…? Vagy inkább kellene választanom a legkisebbet, aki maga a mosoly, a játék, az öröm, az elégedettség, és akivel már annyi közös, huncut kis játékunk van? Vagy melyiket válasszam a négy közül?

S akkor jutott eszembe anyám.

Már régen nincs közöttünk. De mégiscsak õ adott életet, õ volt az az egyszerû asszony, aki merészen mert álmodozni felõlem, és eldöntötte sorsomat akaratával, s lettem, aki vagyok, mert õ volt a kezdet számomra. Amikor még mezítlábas gyerkõc voltam, klottnadrágban és kis trikóban, hányszor beleültetett a papa által készített, pirosra festett talicskába, és tolt lefelé a Gábor utcában. „Majd egyszer én ülök bele, és te fogsz engem így tolni” – mondogatta, és soha, soha nem került erre sor. Az utolsó szót jaj, de megérdemelné…

És a papa? Aki nehéz ujjaival is játszott kis feles hegedûmön, és aki olyan csodálatosan tudott harmonikázni. És a jó munkatársaim? Mindazok, akiknek ez lenne a legeslegutolsó ajándék, ez az utolsó szó, mert együtt voltak velem számtalan küzdelmemben, tûrték idegességemet és szétszórtságomat?

Nem! Nem tudtam választani…

Ha választok egyet, bántanám a másikat, a többit. Pedig az az utolsó szó legyen olyan, ami szép, ami a búcsúzásban összeköt, amiben minden benne van és mindenki, akinek hálával tartozom.

Följebb kell menni…

Így jutottam vissza a gyerekkorom óta életemet kísérõ imádság kezdetéhez.

„Jövel, Jézus…!”

Kicsi gyermekimádság, örök adventi könyörgés:… „Jövel, Jézus!”

Jézus! – mindenség csodás világa, titok, ember, könny, kenyér, bûnbocsánat, új élet, Ige és igehirdetés, értelem, fantázia, szeretet, csöndes órák, gyülekezet, templom és testvérek. Minden és mindenki, amiért és akiért hálával tartozom, mert õ állította õket mellém a nagy terv szerint, apát és anyát, feleséget és leányokat, võket és unokákat, munkatársakat és barátokat. Õ adta az utat, sokak, mások gondját, kevesek örömét, muzsikát és lármás utcát, a ravaszokat és az õszintéket és a vigaszt fájdalom és halál ellen. Õ adta a kezdetet, azt a valahonnant, ahonnan indulni kellett, és kezében a befejezés is.

„Jövel, Jézus” – legyen ez az utolsó élõ szó!

És ha mégsem az lesz?

Akkor is tudjátok Ti mind, akik ezt elolvastátok, hogy bármit is mondok, én ezt akartam mondani…

Várady Lajos