evél&levél

Népegyház: evangélikus szempontból azt jelenti, hogy mindenki, akinek a szülei evangélikusok (voltak), és őket evangélikusnak keresztelték, tagja a Magyarországi Evangélikus Egyháznak. Ez nagyjából a helyzet ma.

A hitvalló egyház azt jelentené, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak azok a tagjai, akiknek a hétköznapjaiban szerepet játszik a Krisztus-hit, és életükhöz hozzátartozik az ünnep megszentelése, az istentisztelet. Ez a népegyházi létszámnak nagyjából a húsz százalékára igaz. – A népegyház mint társadalmi tényező a politikai életben ugyan még bír bizonyos jelentőséggel, de a mindennapi életben minimális szerepet játszik, sőt sokakban ellenszenvet vált ki. Érthető is, hogy egy népegyháznak, melyben a tagság túlnyomó többsége passzív, nincs hitele.

Lehet-e életképes egy szervezet, melynek körülbelül a nyolcvan százaléka passzív tagokból áll? Nem volna-e legfőbb ideje, hogy lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy népegyházból hitvalló egyházzá legyünk? Természetesen nem úgy, hogy a passzív tagokat valamilyen intézkedéssel kizárjuk az egyházból. Ők már gyakorlatilag kizárták magukat, bár ennek valószínűleg nincsenek tudatában, mivel az egyház és a vallás egyáltalán nem szerepel a gondolkodásukban.

A változás magától nem megy végbe. Ami magától történik, az a leépülés vagy a múltból még fennmaradt formákhoz való görcsös ragaszkodás, azaz a védekezés. A jövő lehetőségeit csak tudatos elhatározással és konkrét lépésekkel lehet elérni.

Az egyik lehetséges lépés az lenne, ha a konfirmációt mint templomi eseményt megszüntetnénk. A konfirmáció ma valaminek a befejezése, ellentétben az eredeti szándékkal, hogy valaminek a kezdetét jelentse. Legtöbben „kikonfirmálkodnak”, először és egyben utoljára vesznek úrvacsorát. – Ha őszinték vagyunk, be kell ismernünk, hogy csak a konfirmandusok elenyésző kisebbségével sikerül tartós kapcsolatot teremteni. Vannak kivételek, van, ahol sikerül ifjúsági klubot alakítani, de ez kevés gyülekezetben valósul meg, és ott is csupán a fiatalok kis hányadának a részvételével.

Másodszor az a baj, hogy sokan úgy gondolják: dolguk Istennel a konfirmáció által egyelőre rendeződött. Az egyházra pedig legközelebb esetleg majd az esküvőjükkel kapcsolatban lesz csak szükségük.

Oktatásra szükség van… Kétségtelen, hogy a vallással kapcsolatban ma óriási a tudatlanság, de a konfirmandusoktatás nyomán – mint azt a tapasztalat mutatja – általában nem támad hit. A fiatalok maguk is látják, hogy valami nincs rendben, ezért egyre többen nem akarnak konfirmálni.

A konfirmáció helyett mást kell kitalálni. Például szükség lenne egy helyre, ahol a tizenéveseket feltétel nélkül elfogadják és befogadják – akár pingpongasztallal, akár biliárddal vagy csocsóval, anélkül hogy valamiféleképpen meg akarnák őket téríteni. Ez igazi szolgálat lenne, és a hitoktatáson keresztül meg is lehetne valósítani.

Evvel kapcsolatban az úrvacsora vételének lehetőségét is át kell gondolni. A családokat bátorítani kellene, hogy kezdettől fogva hozzák a gyerekeket a templomba, úrvacsora alkalmával együtt menjenek az oltárhoz, ahol először csak áldásban részesülnének, később a szülőkkel egyetértésben úrvacsorát is vehetnének az iskoláskorú gyerekek. Az úrvacsorát nem érteni kell, hanem Krisztus parancsa alapján cselekedni. Van erre példa más egyházban.

Mindez természetesen nem ma fog megvalósulni, de el kell indulni. Tessék gondolkodni további lépéseken, melyek a négyszázötvenezer lélekkel számláló népegyházi szervezetből, a múlt megszokásaiból a hitvalló egyház bizonyságtételéhez vezetnek.

Szilas Attila