Keresztény szemmel

Akárcsak a társadalmat, az egyházakat is nyomasztotta a rendszerváltozás óta az úgynevezett ügynökügy. Kezelésére nem született jó megoldás. A politika tolta maga előtt a témát, az időnként meghozott, laza törvények szűrőjén is fennakadtak olyan személyiségek is, akik szemben álltak a korábbi rendszerrel. Ez megerősítette a gyanút, hogy az új politikai osztályban minden párt tagjai között sokakat érint a probléma, ezért is nehéz a tisztázás. Kezdettől fogva téma volt az egyházak, egyházi személyiségek szerepe is.

Magam mindig úgy véltem, hogy a lelkészeket nem kivételezés, hanem sajátos bánásmód illeti meg ez ügyben – szemben azzal a felfogással, mely „Isten szolgáit” súlyosabb ítélettel kívánta sújtani. Nézetem szerint a lelkészek sajátos kettős kiszolgáltatottságban éltek. Mint az egykori rabszolgák: elnyomottként, de egyben eltartottként is. Közismert, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) rendszere közvetlenül ellenőrizte a lelkészeket, szorosabban, mint bármelyik tárca a hozzá tartozó értelmiségieket. Ehhez jött a belügyi kontroll, amely a pártszervezetek szerepét is felvállalta; az egyházakban nem működtek pártszervek. A kutatások még nem tisztázták, milyen szempontok alapján szelektálták az ügynököket a lelkészi karból, annyi azonban már nyilvánvaló, hogy a hierarchia magasabb lépcsőin nagyobb az érintettség, és – akárcsak a társadalomban – olykor a közvélemény által nagyra értékelt, viszonylagos ellenállóknak tartott lelkészek sem tudtak kitérni a beszervezés elől. Ezért is erősödött meg az amúgy is egyedül etikus felfogás, hogy nem szabad ítélkezni; azért sem, mert akik nem voltak ügynökök, éppen az ÁEH által gyakorolt nyomás miatt is olykor többet árthattak, mint a beszervezettek. Ebből is adódik, hogy mindenkit a magatartása, a cselekedetei, a tények kell, hogy minősítsenek, nem pedig valamiféle bélyegek. Sajnos a dolog természetéből következik, hogy – bármennyire ezt a szemléletet tükrözi minden tárgyilagos elemzés – a közgondolkodás hajlamos az ügynöki tevékenység ab ovo elítélésére. Olyanok is, akik a múltban lapultak, vagy éppenséggel érdemben együttműködtek a rendszerrel, megjegyzik, hogy azért nem véletlen, kiből lett ügynök. És megjelenik – akárcsak a világban – a másik véglet is: a leleplezett ügynökök melletti rokonszenv-megnyilvánulások, illetve a bagatellizálás.

Bizonyos, hogy katarzis nélkül nincs megújulás. Az igazság feltárása az első lépés az úton. Csak hát nem olyan egyszerű ez. 2005 tavaszán döntött úgy az egyházi elnökség, hogy javasolja a közgyűlésnek egy tényfeltáró szakértői bizottság kiküldését az evangélikus egyházi érintettség tisztázására. Ekkor jelentek meg nem hivatalos ügynöklisták a világhálón, többek között egyházi személyiségek neveivel.

Egy év múlva, a 2006. évi közgyűlésen számolt be a bizottság a munka kezdetéről. Ezzel nem is lett volna gond, de a jelentést írásban is közzétették, megkapta minden közgyűlési tag. Így azután néhány nap múlva a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a HVG közölhette a bizottság adatait – köztük a korábbi rendszerben működő, ügynöki tevékenységet folytató három püspökét és egy esperesét –, és közöltek közel ötven fedőnevet is, melyek mögött evangélikus személyeket gyanítanak.

Nem lenne korrekt ezért a botrányért kizárólag a bizottságot hibáztatni, bár felelősségük kétségtelen. A kritikátlan adatkezelés jogi, erkölcsi aggályokat egyaránt felvet; sőt felvetődhet az egyházrombolás kérdése is. Beleestek abba a csapdába – „mazsolázás” –, mint a világi történészek, akik időnként előállnak egy-egy neves személyiség ügynökmúltjának a tényeivel.

Szereptévesztésre utal a bizottság egyik tagjának önbizalomtól duzzadó tévényilatkozata: most azután a mi egyházunk példát mutat a többi egyháznak és a társadalomnak. De inkább mi vehetünk példát a Várszegi Asztrik főapát által vezetett katolikus tényfeltáró munkáról. Vizsgálódásuk eredményeit először az egyházon belül értékelik, azután dönti el a püspöki konferencia, hogy mi kerüljön nyilvánosságra.

Kétségkívül hiba volt, hogy az elnökség és a közgyűlés nem szabta meg a bizottsági munka korlátait, de így is az lett volna az általános gyakorlatnak megfelelő, ha először az elnökséggel kommunikálnak, és a közgyűlés elé csak szóbeli, elvi beszámoló kerül.

Ismeretes, hogy az evangélikus egyház – a lelkészi kar pedig különösen – át van szőve rokoni kapcsolatokkal. Máris felébredt a gyanú, hogy a tűz közelében – értsd: a tényfeltáró bizottság közelében – lévők úgy tudják majd manipulálni az adathalmaz nyilvánosságra kerülését, hogy az védelmet nyújtson saját felmenőik számára. Ehhez nem kell kommentár.

Nem volt szerencsés – persze ez is utólagos okoskodás –, hogy a bizottság megalakítására rámozdult egy egyházi egyesület néhány vezetője. Olyannyira, hogy egy református püspök úgy nyilatkozott: jellemző, hogy az evangélikus egyházban egy egyesület vállalta a múlt tisztázásának a terhét. Konferenciát is rendeztek, könyvet is kiadtak az ügyben. Ebben a túlbuzgóságban tetten érhető a kompetencia kisajátításának a törekvése – illetékességgel egyikünk sem rendelkezik, kizárólag a választott egyházi testületek. Egy francia tábornokot Napóleon bukása után kérdőre vont a barátja, hogy miként állíthatja össze ő a kompromittáltak listáját, hiszen a császár bizalmasa volt. „Éppen azért – hangzott a válasz –, mert ha más állítaná össze, én lennék az első a listán.” A túlbuzgóság mindig gyanút kelt.

Változatlanul a tényfeltárás, a tisztázás híve vagyok. De ha ez a jogi, erkölcsi, emberi stb. szempontok figyelmen kívül hagyásával történik, akkor nem megújuláshoz, hanem egyrészt egyházi polgárháborúhoz, másrészt az egyház lejáratásához vezet. Azért kell erőteljesen fogalmazni, hogy megállítsunk egy rossz folyamatot, természetesen továbbra is igényelve a józan történelmi munkát. De a tényfeltárás nem lehet az egyházpolitika mai eszköze. Ilyen törekvés is felismerhető az első jelentésben. A bizottság nem a politika, hanem a történelem tudománykörébe tartozó feladatot kapott.

Az egyház megharcolt egysége érték. Megharcoltuk a rendszerváltozáskor, megharcoltuk az elmúlt másfél évtized sorsfordító eseményeiben, többek között a zsinati csatákban. Bizonyára hibákat is követett el az elmúlt két évtized egyházkormányzása, de – sokféle véleménynek helyet adva a demokratizmus, a pluralizmus jegyében – megőrizte az egyház egységét.

Drága kincs ez, amelyet előszeretettel veszélyeztetnek a véleményük kisebbségi voltába belenyugodni nehezen képes, küldetéstudattal rendelkező atyafiak. Az „ügynökügy” is csábít a levitézlett kisebbségi radikalizmus felélesztésére, a közhangulat hiszterizálására. A józan többség ellenáll ennek. Nem engedve hitéből, elvi-erkölcsi alapjaiból, felelős szeretettel féltve őrzi az egyházi múlt és jelen értékeit. Ezt tükrözik lapunk legutóbbi számában e tárgyban megjelent írások, elsősorban a budavári gyülekezet nyilatkozata, amely szellemiségében iránymutató.

Frenkl Róbert