Cantate

Ismerjük meg énekeinket! 3.

A múlt heti számban Luther Márton, Johann Walter és Nikolaus Decius énekköltői munkájáról olvashattunk. A jelen cikk olyan személyekre irányítja a figyelmet, akik bár nem Luther közvetlen környezetében működtek, mégis kapcsolatban álltak vele.

A lutheri nemzedék énekköltői nem szakadtak el elődeik énekköltési hagyományától, nem valami merőben új repertoár kialakítására, hanem a már meglevő kincsek megőrzésére törekedtek. Ez egyrészt a már létrejött „protestáns” énekek gyűjteményekbe rendezését, másrészt egy csak számban, nem pedig stílus- és formavilágban új énekanyag megalkotását jelentette. Az énekek szerzői, a lutheri hitre áttért prédikátorok felismerték, hogy az új tanok gyors terjesztéséhez új istentiszteleti rendekre, agendákra és azokhoz kapcsolódó énekeskönyvekre van szükség. Így született meg az a számtalan német gyűjtemény, amelyből egy-egy ének a magyarországi hagyományba is bekerült.

Nem is gondolnánk, hogy egy ének közvetlen eszköze lehet a reformációs tanok elfogadásának. Pedig számos város mellett Heidelbergben Paul Speratus éneke által jutott győzelemre a lutheri reformáció, amikor egy vasárnapi misén (!) a nép egyszer csak az Eljött hozzánk az üdvösség kezdetűt (EÉ 320) kezdte énekelni. Luther olyannyira nagyra értékelte Speratust, hogy a Formula missaében (1523) az ő fordítására támaszkodott, egy évvel későbbi Achtliederbuchjában pedig mindhárom énekét szerepeltette.

Speratus – Brandenburgi Albert königsbergi herceg udvari prédikátoraként – részt vett az új keletporosz egyházi rend kidolgozásában, s egy éven belül elkészült az első olyan énekeskönyv is, mely német énekeket tartalmazott az egyházi évre lebontva. A königsbergi herceg hozzáértése az énekalkotásban is megmutatkozott; szövege, a Mit Isten akar énvelem (EÉ 332) Claudin de Sermisy francia zeneszerző világi (sanzon) dallamával vált ismertté.

Johann Gramann Speratus utódaként folytatta a reformátori munkát. A herceg kérésére megírta az első protestáns dicsőítő éneket, az Én lelkem, áldva áldjad (EÉ 45) kezdetű zsoltárparafrázist, melyhez Hans Kugelmann, az udvari „Kapellmeister” – többszólamú Concentus novi (1540) ciklusában – egy korábbi világi dallamot társított.

Az egyházi rendek megreformálása minden esetben kihatott a templomokhoz kapcsolódó iskolákra is. Nikolaus Herman törekvése, hogy a prédikációk tartalmát a gyermekek számára is közérthető formába öntse, a Sonntagsevangeliában (1560) jutott kifejezésre. Mivel a napi perikópák tartalma az iskolai ismeretek részét képezte – és a zene memorizálást segítő hatása köztudott volt –, Herman egy, az egész egyházi évre kiterjedő énekgyűjteményt készített. Az egyházi év teljes tanítását a legegyszerűbb nyelvi eszközökkel fejezte ki, példa erre a karácsony (Jöjj, Isten népe, áldjuk őt – EÉ 156) és a húsvét (Felvirradt áldott, szép napunk – EÉ 217) mélységeire biblikus kijelentésekkel rávilágító egy-egy éneke.

A latin, gregorián ének tradíciójának továbbvitelén munkálkodott a Lüneburgban működő Lucas Lossius is; 1553-ban kiadott Psalmodiája a templomokban agendaként, a latin iskolákban tananyagként szerepelt. A régi repertoáron csak abban az esetben változtatott, ha az ellentmondott a lutheri reformáció tanainak. Ebből a gyűjteményből ismerjük a Dicsőítünk, Krisztus, aki szenvedtél (EÉ 199) nagyheti éneket, melyen felismerhető a régi tónusgondolkodás továbbélése.

A korszak egyik legnagyobb hatású énekeskönyvét Michael Weiße készítette (1531). Ez a cseh testvérek német ágának, a Brüderunitätnek az első énekeskönyve, mely az egyházi év szerinti szerkesztés és a középkorból átvett sokféle forma (himnuszok, antifónák, leisék, lamentáció- és tropusátdolgozások) tekintetében egyedülálló alkotás. Énekei közül (EÉ 135, 204, 216, 498) a weißei gondolkodást leginkább tükröző Dicsőség néked, Istenünk (EÉ 216) emelendő ki.

Ahogy ez a több mint ötszáz éves értékes énekanyag a mai nemzedékek számára átörökítődött, úgy adjuk mi is tovább, hogy újabb fél évezred múlva is létezzenek éneklés által hitre ébredő gyülekezetek!

Győri Noémi