Evangélikusok

Ezekben a napokban ér véget az Evangélikus Hittudományi Egyetem hatodéves hallgatóinak tíz hónapos képzése, amelynek a végén kerülhet sor a lelkészavatásra. Az öt éve bevezetett rend szerint a lelkészjelöltek egy-egy mentor mellé beosztva ismerkednek a gyülekezeti élettel, és készülnek a szolgálatra. Az alábbi, ApCsel 8,26–40-re épülő, rendhagyó bibliai parafrázis annak lehetőségét villantja fel, hogy a mai hallgató-mentor kapcsolat valamiképpen az apostolok korában gyökerezik. A következő sorok Fülöp diakónus és az etióp kincstárnok találkozásának felidézésével a mai mentorok és lelkészjelöltek elé is tükröt tartanak.

Hónapok óta lázas izgalomban élt mindenki: lesz-e elég jelentkező? Miként találnak majd egymásra? Összeillenek-e? Milyen lesz az elszállásolás?

Fülöp szívesen vállalt volna mentori szolgálatot. Jelentkezését elküldte Jeruzsálembe az „oszlopapostoloknak”. Azt remélte, hogy legalább a hetvenkét fős tanítványi kör egy tagját megkapja munkatársnak. Szíve mélyén persze segéddiakónusra vágyott, hiszen annyifelé kellett szétszakadnia. Feltétlenül olyasvalakit remélt, aki tud citerán játszani, hiszen ő már kevésbé volt képes lekötni a samáriai fiatalokat. Házaspárt is szívesen fogadott volna. Egy kikötése volt: csak eunuch ne legyen a jelölt.

Ugyanebben az időben az etióp is izgatottan várta az apostolok döntését. Szeretett volna Jeruzsálemben szolgálni, ezért fel is utazott a fővárosba. Vagy azt is el tudta volna képzelni, hogy Etiópiában maradhat, hiszen ott a szállást is könnyen meg lehetett oldani. Szóban jelezte az apostoloknak, hogy továbbtanulási szándékai vannak: Ézsaiásból írta doktori értekezését, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy ki a szenvedő szolga. Egyetlen kikötése volt: a kietlen, sivár és rossz hírű Samáriába ne kerüljön. Erről a vidékről ugyanis aggasztó értesülései voltak: tudta, hogy e keverék népség hazájától nem sok jót lehet várni.

Aztán megszületett a döntés. Nem Fülöp és nem is az etióp döntött. Még csak nem is a jeruzsálemi apostolok. Akkor ki? „Az Úr angyala pedig így szólt Fülöphöz…” (ApCsel 8,26a) Ugyanígy az Úr Lelke arra vezérelte az etiópot.

Találkoztak. Együtt utaztak egy éven át. Néha hintón, néha ócska batáron. De sokszor gyalogszerrel: „az apostolok lován”, hogy stílusosak legyünk. Útközben nagyon sokat beszélgettek Jeruzsálemről és Etiópiáról, de legtöbbet mégis Galileáról. Felidézték a názáreti Tanító alakját, ismételgették a róla hallott elbeszéléseket és a neki tulajdonított magvas mondásokat. Meghitt beszélgetések során elgondolkodtak azon, hogy egy-egy élethelyzetben ő miként döntött volna. Együtt olvasták az Írásokat: Ézsaiást és Jeremiást, de bizonyos Máté, Márk és Lukács újszerű műveit is. Remélték továbbá, hogy János könyve is hamarosan megjelenik. Arról még mit sem tudtak, hogy egykor majd Júdás evangéliuma is napvilágra kerül.

Az összefüggéseket kutatták. Hogy kiről mondhatta a próféta ezeket a mondatokat: „Amint a juhot levágni viszik, és amint a bárány néma a nyírója előtt, úgy nem nyitja meg a száját. A megaláztatásért elvétetett róla az ítélet, nemzetségét ki sorolhatná fel? Mert élete felvitetik a földről.” (ApCsel 8,32–33) Az etióp megkérdezte: a próféta önmagáról mondja ezt vagy valaki másról. Erre Fülöp az Írásnak e helyéből kiindulva hirdette neki Jézust. Az etiópot szíven találta a prédikáció. Úgy érezte, más ember lett. Élete legnagyobb döntése formálódott meg benne. Ezért, csak ezért várta, hogy egyszer már megálljon a hintó.

Úgy érezték: közös szolgálataik során mindketten formálódnak. Megélték az egymásrautaltság izgalmát és a közös feladatvállalás örömét. Egy idő után már félszavakból is megértették egymást. Egyikük azt mondta: „szög”, másikuk így felelt: „olaj”. „Egyikük így szólt: „gyermek”, másikuk ezt mondta: „angyal”. Egyikük azt mondta: „test”, másikuk így felelt: „vér”.

Sokat látogattak. Az egyik asszony, akit samáriai otthonában kerestek fel, Jákób kútjához vezette őket, és egy különleges látogatóról mesélt. Könnyek között számolt be arról, ahogy az illető feltárta élete rejtegetett titkait oly módon, hogy fel is oldozta őt bűneiből. A samáriai gyülekezet felügyelője pedig folyton csodálatos gyógyulásáról beszélt, ahogy tizedmagával együtt megszabadult a leprától. „A többi kilencről azóta sem hallottam” – mondta nekik szomorkás szemmel. Sok samáriai borzongva mesélte, hogy villámló szemű galileaiak annak idején kis híján felégették városukat, ám mesterük parancsára visszakozni voltak kénytelenek.

Kórházba is gyakran mentek. Az intézményt egy samáriai őslakos alapította, különös gondot fordítva a traumatológiára és a sürgősségi betegellátásra.

Egy éven át utaztak együtt. Sok minden történt még velük, de mindent elbeszélni nem tudok. Csak a végét mondom el.

Egyszer csak megállt a hintó. Mindketten leszálltak. „Mi akadálya…?” – kérdezte félénken az etióp. „Ha teljes szívedből hiszel, akkor lehet” – mondta neki Fülöp. Aztán egy ideig csönd volt. Majd felharsant egy ősi ének, a confirma: „Erősítsd meg, Istenünk, amit cselekedtél értünk, és ne hagyd el népedet, kezeid alkotását. Erősítsd meg, Jézusunk, amit cselekedtél értünk, és tartsd meg, akiket megváltottál véred árán! Erősítsd meg, Szentlélek Isten, amit cselekedtél értünk, és egyesítsd híveidet békességben! Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen volt kezdetben, most és mindenkor és mindörökkön-örökké. Ámen.”

Közös utazásuk ezzel véget ért. Az Úr Lelke elragadta Fülöpöt, és az etióp is haladt tovább a maga útján – immár nem aggódva, hanem örvendezve!

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület