Keresztény szemmel
Vezetés
Nem vagyok valami nagy autós, ezért – bár Budapest külső kerületeiben szívesen vezetek – a Belvárosba általában nem megyek be kocsival. Pláne nem a délutáni csúcsforgalom és a többsávos dugók idején. Ez az álláspontom azonban nemrég tarthatatlanná vált.
Egyik esti gyülekezeti alkalmunkra rendszeresen ellátogatnak egy belvárosi otthon idős lakói is, akiknek az odaszállításához az intézmény kisbuszát veszik igénybe. Ezúttal nem tudták házon belül megoldani a fuvart, ezért a szervező néni hozzánk fordult segítségért. Én lettem hát az egyik sofőr, míg egyik ifisünk a másik.
Szorongva készültem erre az útra. Ismerve az Üllői út hétköznap délután öt óra körüli forgalmát, és figyelembe véve azt, hogy pontosan nem is tudtam, hová kell mennünk, hol van egyirányú utca meg ilyesmi, nem éreztem valami csábítónak a feladatot. Sofőrtársam ugyan mondta, hogy majd megy előttem, és nekem csak követnem kell őt, de én biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb úgyis elveszítjük egymást. Mert hát amilyen béna vagyok…
Végül aztán nem volt vészes a dolog, mert vezetőm valóban figyelt arra, hogy ne maradjak le tőle. A sárga lámpánál, ahol ő még átmehetett volna, inkább megállt. A sávunkba erőszakosan bejutni akarót előzékenyen maga elé engedte. S amikor látta, hogy nem sikerült olyan ügyesen kijutnom a szélső sávba, és a közénk került autók miatt nem biztos, hogy észreveszem, mikor kell jobbra kanyarodnunk, egy kis manőverezéssel visszaverekedte magát elém. Szerencsésen megjártuk hát az utat, és a nénik nagyon élvezték az esti alkalmat.
Ez az élmény elgondolkodtatott. Vezetőnek lenni egyáltalán nem könnyű, hiszen felelősséggel tartozunk a ránk bízottakért. Figyelnünk kell arra, hogy lépést tudnak-e tartani velünk, és hogy világosan látják-e, melyik úton és milyen tempóban kell haladniuk. De a nehézségek a másik oldalon is jelentkeznek, mert néha nem is olyan egyszerű követni egy vezetőt. Felvenni a tempóját, észrevenni az irányváltásokat, céltudatosan haladni mögötte, ugyanakkor nem beleütközni a mellettünk ugyancsak határozottan közlekedőbe – mindez bizony körültekintő figyelmet igényel. És nemcsak a közlekedésben, hanem az életben is. Sőt a hívő életben is.
Krisztus az, aki vezet bennünket. Előttünk jár, utat mutat, és közben figyel arra, hogy tudjuk-e őt követni. Ha nem, akkor lassabbra fogja a tempót. Ha túl későn vettük észre az irányváltásait, és fenyeget a veszély, hogy elveszítjük őt szem elől, akkor visszajön értünk. Őt követni nem görcsös erőlködést, hanem boldog bizonyosságot jelent. Azt, hogy nem vagyok a saját alkalmatlanságomra utalva, és nem kell, hogy az aggodalom és csüggedés vegyen erőt rajtam. Azt, hogy ha figyelek Isten igéjére, akkor naponta útmutatást kapok azokban a kérdésekben, amelyek foglalkoztatnak. Azt, hogy ha Jézus Krisztusra mint Uramra és Megváltómra tekintek, akkor azt is tudhatom, hogy ha véget ér az életem, akkor egy csodálatos folytatásban lesz részem, és egészen közel kerülök Istenhez.
Kedves olvasóm, bátorítani szeretnélek arra, hogy ismerd fel Jézus Krisztusban a te igazi vezetődet, vagy ha már felismerted, akkor erősödj meg abban, hogy mit jelent őt követni és rábízni magunkat az ő vezetésére. És biztatásként emlékeztetlek ennek az évnek az igéjére, Isten ígéretére, amely így hangzik: „Nem maradok el tőled, nem hagylak el.” (Józs 1,5c)
Hulej Enikő