Keresztény szemmel
Az „ügynöklista” nem új – és az igazság?
Kétszeresen is megszólítva érzem magamat dr. Nagy Gyula múlt heti írása által: a bizottság tagjai közül én lennék az egyik, aki az előkerült állambiztonsági dokumentumokat „gyanú nélkül” elfogadta a cikkíró ügynöki jelentéseiként. Másrészt hónapok óta én foglalkozom a személyével kapcsolatba hozható belügyi iratokkal. Van még egy harmadik okom is: az Evangélikus Élet huszáros oldalvágással hasábjain mindjárt a „másik felet” szólaltatta meg. Ideje, hogy az „egyik fél” is szót kapjon. Idő előtt kell azonban megszólalnom: nem ismerem még az érintettre vonatkozó, fellelhető összes levéltári dokumentumot, és a jelentésben jelzett elemző tanulmány sem készült még el. Néhány tény és a cikkel kapcsolatos reflexióim közlése mégis talán elősegíti a tovább gondolkodást.
Én is „mély megdöbbenéssel és szomorúsággal” olvastam bizonyos iratokat. 2006 elején kaptam kézhez a történeti levéltárban a nyilvántartásra szolgáló 6-os kartont, dr. Nagy Gyula nevére kiállítva. Ez tartalmazza a beszervezés pontos adatait, az „Egresi” fedőnevet is. Továbbá „Egresi” ügynök több kötetes Munkadossziéját, benne minden olyan iratot, amelyet „Gyulavári” ügynökjelölt, majd „Egresi” ügynök adott, és a tartótiszt jelentésként a dossziéban elhelyezett. Igazán „mély megdöbbenéssel és szomorúsággal” olvasható ki belőlük, hogy „Egresi” mintegy húsz éven át egyházunk és az egyházi világszervezetek belső ügyeiről, személyi kérdéseiről folyamatosan tájékoztatta az állambiztonsági szervet, rendkívül pontos, szakszerű és jól hasznosítható információkat közölt. (A dossziékról tartalomjegyzéket készítettem.) A beszervezés menetének iratait tartalmazó Beszervezési dosszié „Egresi” nevére a levéltárban jelenleg nem található. Irattári jelzete azonban szerepel a 6-os kartonon. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy létezett ilyen dosszié. (A fenti iratfajták a hatályos törvény és a szaklevéltár szerint a hálózati tevékenység alapdokumentumai.) A személyes indíttatásról egy-egy nyom mégis fellelhető. Nyomtatásban is megjelent „Gyulavári” 1968-as írásának néhány részlete, amelyben az ügynökjelölt felajánlja képességeit, lehetőségeit, „melyekkel együtt szolgálhatom Istent, népünket, szocialista társadalmunkat, …a legutóbbi években megtalált és felismert úton”. Az írás Életem útja (1918–1968) címmel, dr. Nagy Gyula aláírásával az első „Egresi”-dossziéban található.
A szaklevéltár levéltárosa egyházunktól függetlenül, munkaköri feladatát végezve talált rá az iratokra, és állapította meg a hálózati tevékenység tényét. Majd egy történész és egy jogász is, akik mindketten a téma szakmailag elismert kutatói. Velük sokszor beszélgettem, az azonosítással kapcsolatos kételyeimről is. Megállapításaik egyeznek az enyéimmel. Szó sincs tehát gyanú nélküli elfogadásról.
Dr. Nagy Gyula hivatkozik a levéltártól megkapott iratokra is. Ezekben az „egyházi reakció” egyik fő harcosának nevezik. Valóban, püspökelődje számos jelentésében szerepel így. Éppen ezek nyomán terelődik rá azonban a figyelem, és kezdenek el óvatosan foglalkozni személyével, „beszervezés céljával”. Más iratokra hivatkozik tehát a cikkíró, és másokra alapozza állításait a bizottság. Hibás az iratok kiadhatóságának jelenlegi törvényi szabályozása, mert a kérelmező megismerheti mindazt, amit egykor róla jelentettek, de csak a legszűkebb mértékben a saját egykori jelentései tartalmát. Ez sajnos az érintettek téves megerősítését szolgálja!
A belügyi szervek részletes szabályzatok alapján működtek. A beszervezés menetének is megvoltak az előírásai. Alaptalanul semmit nem írtak le, nem iktattak, nem vezettek be a dossziékba. A megbeszélésekről sem készítettek mindig magnófelvételt, ha igen, azt külön jelezték az iraton! Az Állami Egyházügyi Hivatal és az állambiztonság szervezeti működése határozottan elkülönült. Tartották persze egymással a hivatali kapcsolatot, de az állambiztonság tisztjei nem adták ki magukat ÁEH-képviselőknek, húsz éven át becsapva a gyanútlan tárgyalópartnert! Nagyon tetszetős dr. Nagy Gyula verziója a jelentések keletkezéséről, de mindez nehezen valószínűsíthető, még nehezebben igazolható.
A legmélyebb „megdöbbenéssel és szomorúsággal” azt olvastam, hogy a teológia egykori, etikát is oktató professzora az előkerült iratokra a megjelent módon és érveléssel válaszolt.
A bizottság „ügynöklistája” egyáltalán nem új. Csak egy régóta létezőnek az újrafelfedezése történik. Nem az iratokat kutatók állítják össze, hanem az egykor együttműködők. És az igazság? Hiszem, hogy a bizottság munkáján keresztül (is) mindinkább a közelébe kerülünk.
Ifj. Zászkaliczky Pálné Mirák Katalin