Keresztény szemmel

Korunk egyik legfontosabb globális kihívása az iszlámmal való párbeszéd, pontosabban a leggyorsabban terjedő világvalláshoz való viszonyunk. A világ kereszténységének egyéni és közösségi értelemben egyaránt választ kell találnia bizonyos felvetésekre, amelyek immáron nem valamifajta néprajzi érdekességként, hanem a közvetlen környezetünkben, sőt európai országainkban élő tízmilliók hiteként láttatják velünk az iszlámot.

Mindenekelőtt közkeletű tévedéseket kell eloszlatnunk. Az első szerint a Nyugat-Európában élő muszlimokkal kapcsolatos kérdések számunkra nem elsőrendűen fontosak, hiszen nálunk még nem telepedtek le tömegesen, a migráció hatalmas hullámai elkerültek bennünket. Nyilvánvaló azonban, hogy átmeneti állapotról van szó.

Akárcsak Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában vagy éppen Svájcban és Ausztriában, a közeli jövőben Magyarországon is muszlimok százezrei telepedhetnek le. Egyszerűen belátható ügyről van szó: a harmadik világ éhes tízmilliói és az elöregedett, elkényelmesedett Európa közötti ordító különbségről, amely az elkövetkezendő évtizedekben tájainkra is muszlim emberek tömegeit sodorhatja. Miután az Európai Unióban nem létezik egységes bevándorláspolitika, s a nemzeti kormányok is mintha csak mostanában foglalkoznának érdemben a kérdéssel, bizonyos elkésettségről is feltétlenül meg kell emlékeznünk, ennek részletes kifejtése azonban meghaladná írásunk kereteit. Maradjunk annyiban, hogy húsz, de legkésőbb harminc éven belül Magyarország etnikai, vallási arculata is megváltozhat, és erre fel kell készülnünk.

A muszlimokkal kapcsolatos másik közkeletű tévedés, hogy Mohamed hitéből egyenesen igazolhatóak bizonyos mai politikai események. Akik így gondolkodnak, azok a Koránból származó hosszas idézetekkel szokták bizonygatni az iszlám állítólag erőszakos voltát. Meggyőződésem szerint azonban az iszlám önmagában véve éppen annyira erőszakos vagy békére hajló, mint más világvallások. Ok-okozati összefüggésben vizsgálni Mohamedet és Oszama bin Ladent éppen olyan méltánytalan, mint a spanyol inkvizíciót, Pizarrót és Buffalo Billt vagy éppen George Bush katonáit méricskélni a jézusi tanítás fényében.

Az emberek rendszerint valamifajta médiaszemüvegen keresztül látják az iszlámot. Erőszakos természetről értekeznek, de nem ismerik magát a tanítást. Terrorista hajlamúnak sejtenek százmilliókat pusztán azért, mert évszázadok óta a zöld lobogót követik. Nemcsak az iszlám európai jelenlétét, de magát a vallást is ízekre szednék egyféle vélt felsőbbrendűség nevében. (Más lapra tartozik, hogy ugyanezen európaiak némi fájdalommal, de beletörődéssel szemlélik, hogy a kontinensünk évszázadait formáló kereszténységet kiszorítják az európai alkotmányból, befolyását tagadják, jelenlétét és történelmi szerepét relativizálják.) Pedig az iszlám világszerte tapasztalható előretörése inkább politikai, mint vallási természetű ügy. A gyarmatosítás utáni évtizedekben – és különösen napjainkban – azért gyarapodik oly látványosan a muszlim umma, azaz közösség, mert a fiatalabb nemzedékek Mohamed tanításában fedezik fel a maguk válaszát a globalizációs kihívásokra, az életükben megtapasztalható nyugati jelenlétre, szellemi, gazdasági, katonai befolyásra. A fenti jelenséget tehát nem Mohamed tanításaiból, hanem egy átfogó politikai-gazdasági elemzéssel lehetne eredményesen magyarázni.

Miután követői számára az iszlám nem pusztán vallás, hanem mindenre kiterjedő életvezetés, könnyű belátni, hogy a hitélet, a szakralitás gyakran háttérbe szorul a politikai üzenetek közvetítése mögött. Erről azonban nem az iszlám alapítója tehet, hanem a mindkét oldalon fellelhető huntingtoni ember, aki folyamatos kulturális, civilizációs összecsapások terepének látja a földgolyót. Akadnak persze, akik embertársnak, nem pedig letiprásra érdemes, alacsonyabb rendű lénynek gondolják a tőlük különbözőt, de napjaink lázas, erőszakkal telt világában kétségkívül az ő hangjuk hallatszik kevésbé.

Az iszlámban nem volt reneszánsz, nem volt reformáció, de még felvilágosodás sem. A hit lényegét jelentő prófétai kinyilatkoztatás nemigen változott a mögöttünk álló évszázadokban. Ha az ember kimondja, hogy nincs más istenség Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája, máris a közösség tagja lehet. Az iszlámban nincs egyházszervezet, nincs papság; saját vallását öröktől való hitnek tartja a muszlim hívő. Keretei – legalábbis a kereszténységhez képest – meglehetősen egyszerűek, és éppen ezért könnyen befogadhatóak. Mindez azonban nem jelenti – hogy egy újabb közkeletű tévedést említsünk – az iszlám uniformizáltságát. Széles földrajzi kiterjedése rendkívüli sokszínűséget kölcsönöz ennek a világvallásnak, szunniták, különböző síita felekezetek tarkítják az összképet.

Fontos az is, hogy az iszlámon nem szabad számon kérni a saját értékeinket. Általában véve nem vezet jóra, ha mélyen gyökerező tradíciókat, földrajzi távolságokat kísérelünk áthidalni „magasabb rendű” kinyilatkoztatásokkal. Nem léteznek ugyanis univerzális értékek, hacsak a vallásokban nem. Ami ember és ember között származásától, hitétől függetlenül a jót közvetíti, a kereszténységben éppen úgy jelen van, mint az iszlámban. Az a tény, hogy mi, keresztények, Jézust követjük, nem elbizakodottságra, hanem éppen ellenkezőleg, megértésre és türelemre int bennünket. Hagyjuk meg a gyűlölködést azoknak, akik nem tudván szabadulni a maguk megrögzöttségeitől, mindenáron konfliktusok sorozataként értékelik a történelmet, a népek együttélését, saját életüket!

A valóság ennél egyszerűbb, amint arra Luther Márton is rámutat az Asztali beszélgetésekben: „Mivel minden ember sejti, sőt tudja, hogy élete mulandó, és meg kell halnia, mindegyik halhatatlanná kívánná tenni magát, hogy az emberek örökké rá gondoljanak. (…) Csak az Isten örök tiszteletére és örökkévalóságára nem ügyel senki. Micsoda szegény emberek vagyunk!”

Pontosan erről van szó. Isten örök tisztelete és örökkévalósága helyett gyakran valamiféle szóbeli emlékműveket emelünk a saját hitünknek, vég nélkül bizonygatjuk a magunk kiválóságát, kimondva vagy kimondatlanul lefitymálóan nyilatkozunk kevéssé ismert dolgokról. Pedig jó szóval mindig könynyebben elérünk a másik ember szívéhez. Ha képesek vagyunk erre, keresztényként is teljesebb életet élhetünk.

Szentesi Zöldi László