A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 3. vasárnap – Lk 15,1–10

Egy szép mese szerint Isten elküldte egyik angyalát a földre, hogy hozza fel onnét a legszebbet, a legbecsesebbet, amit csak talál. Repült az angyal sebes szárnyakon, míg végre hosszas keresgélés után leszállt egy csatamezőn, amelyet a szabadságért és a hazáért elesett hősök vére festett pirosra. Az angyal felfogott egy cseppet a kiomló vérből, és mint a hazaszeretet ékes tanújelét vitte magával fel az égbe. A Mindenható kegyesen fogadta, s elismerte, hogy szép dolog ez, de van még ennél szebb is.

Az angyal visszarepült a földre, és ezúttal olyan vidéken szállt le, amelyen éppen pestis dühöngött. Ott látott egy fiatal férfit, aki már haldoklott a kór miatt. Fölébe hajolt szép, ifjú felesége, s még egy utolsó csókot nyomott a haldokló szederjes ajkára, jól tudva, hogy ezzel a csókkal ő maga is magába szívja a halálos kórt. Az angyal felfogta ezt a csókot, és mint az önfeláldozó szeretet és hűség bizonyítékát boldogan vitte magával a mennybe. Isten kegyesen fogadta, de újra visszaküldte az angyalt, hogy találjon még ennél is értékesebbet.

Az angyal szomorúan repült vissza újra a földre. Bejárt számtalan vidéket, mígnem leszállott egy ház előtt, ahol egy rabló támadott lesből a hazatérő családfőre. A szobából a nyitott ablakon keresztül egy kisgyermek imádsága hallatszott ki: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem…” Amint a rabló meghallotta ezt az imádságot, kihullott a kezéből a gyilkos szerszám, térdre esett, szeméből pedig kigördült egy könnycsepp. A megbánás, a megtérés könnycseppje. Az angyal felfogta ezt a könnycseppet, s amint az ég felé szállt vele, már messziről hallotta a mennyei seregek örvendező éneklését, hogy megtalálta a földön a legszebbet, a legbecsesebbet.

Mese ez, tudom, de olyan mese, amelyik mély tartalmat hordoz. Örülnek az angyalok – és különösen örül Jézus – egyetlen bűnös megtérésének is. Mert ő nem az igazakhoz jött, hanem a bűnösökhöz. Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek van szükségük orvosra. A múlt vasárnapi evangéliumi ige szerint magához hívta a vendégeket a nagy vacsorára, de a meghívottak nem hallgattak rá. Most ezért maga megy utánuk. Mint a jó pásztor, aki ha észreveszi, hogy száz juhából egy hiányzik, otthagyja a kilencvenkilencet, és megy annak az egynek a keresésére. Nem riad vissza semmi nehézségtől, semmilyen akadálytól, csak hogy megmenthesse és visszavihesse a nyájba az elveszettet.

Jézus ma is megkeresi az eltévedt juhokat, hogy visszavezesse őket a nyájhoz, azt pedig, aki eddig is az ő útjain járt, még jobban magához fűzze. Először szeretettel, jósággal hívogat magához, máskor meg hatalommal, szigorúsággal. Ma áldását kínálva keres bennünket, de holnap talán súlyos próbatételek által. Newton mondta: „Úgy tesz velünk, mint gyermekeivel a jó atya. Előbb figyelmeztet, azután legyint, végre – üt.”

Csakhogy sokan sajnos nem ismernek rá az ő hívó szavára. Igen nagy azoknak a száma, akik süketek és érzéketlenek maradnak hívogató vagy dorgáló igéjére, akik egyre tovább halogatják megtérésüket. Mint a pogány Félix, aki Pál apostolt ezzel küldte el magától: „Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” (ApCsel 24,25) Pedig semmi sem veszélyesebb, mint a megtérés állandó halogatása. Mert „igaz, hogy az Isten megígérte a megtérőnek bűnei bocsánatát, de a holnapi napot már nem ígérte meg”. (Augustinus)

Azonban mi nemcsak a két példázat tárgyai vagyunk, hanem magunkra is ismerhetünk a pásztorban és az asszonyban. Mégpedig olyan összefüggésben, hogy reánk is vannak bízva értékek, lelki kincsek, amelyek felett őrködnünk kell. S ha elveszítenénk belőlük, keresnünk kell őket.

A cserkészek jelszava: légy résen! Nekünk is állandóan résen kell lennünk. Amint a pásztornak feltűnik, hogy elveszett egy juh, ahogy az asszony észreveszi, hogy elgurult egy drachmája, úgy kell nekünk is észrevennünk, ha lelki kincseinkből elveszett valami. A kis veszteségek előbb-utóbb összeadódnak. Az ember nem egyszerre válik rosszá, hanem fokozatosan süllyed egyre mélyebbre. A nagy bűnök jelentéktelen, kis bűnökkel kezdődnek. Ráadásul amíg hibáink kicsinyek, hajlandóak vagyunk elbagatellizálni őket. A nagyobbakra pedig mentségeket keresünk. Mindnyájan ki vagyunk téve a botlásnak. Nem ez a baj, hanem az, ha valaki nem veszi észre a veszteségét, és nem keresi meg…

Jó pásztorunk van, aki utánamegy az egyetlen elveszettnek is. De te is halld meg ennek a jó pásztornak a hívását, és ne hagyd figyelmen kívül figyelmeztetését: légy mindig résen!

Kiss Miklós