Cantate

Ezen a héten olvasóink szubjektív beszámolóval találkozhatnak e rovat hasábjain. Olyan intézményről lesz szó, amely az elmúlt több mint fél évszázadban meghatározó szerepet játszott az egyházzene megismertetésében, fiatalok generációinak hitre jutásában: a fóti Kántorképző Intézetről.

Éppen harminc évvel ezelőtt egy szórványban élő – ezért egyházi szempontból hátrányos helyzetű – kislányt megkérdezett a keresztanyja, nincs-e kedve kántorképzőbe menni. Mikor igent mondott, nem sejthette, mit jelent majd számára az e hellyel való találkozás.

Ezeket a sorokat Fóton írom. Jelkép is lehetne: véletlen egybeesésként azon a helyszínen születik ez a cikk, amely döntően meghatározta életemet, pályaválasztásomat, sorsomat.

Nem véletlenül kezdtem szórványhelyzetem említésével: még ha akkor nem is tudatosodott bennem teljesen, de mindig éreztem a gyülekezeti közösség hiányát. Évről évre egyedül Fót volt az a hely, amely az összetartozás élményét nyújtotta, és hasonló gondolkodású társakat adott. De nemcsak a közösség, hanem a gyülekezeti énekek és a Biblia ismerete terén is hiánypótló évek voltak ezek. A mai fiatal generáció tagjai, akiknek lehetőségük van hittant tanulni, egyházi iskolába járni, valószínűleg nem is értik mindezt.

A családunkban természetes volt, hogy zenét tanuljunk (én például hegedülni és zongorázni tanultam), ezért gyorsan haladtam az anyaggal, és egykettőre be is dobtak a mély vízbe: kis gyülekezetünk lelkésze vette a fáradságot, időben megadta az énekszámokat, hogy felkészülhessek az istentiszteletre. Hamar elkezdhettem orgonálni, és korán megszereztem a kántori oklevelet is. Félig gyerekként, tizenhat évesen, pedagógiai tapasztalat nélkül kezdtem tanítani a nyári tanfolyamokon (remélem, zöldfülűségemmel nem okoztam túl nagy kárt).

A következő években – Kiss Jánosnak, a kántorképzés atyjának nyugdíjba vonulása után – Fót jelentős változásokon ment keresztül. Ebben az új struktúrában még nagyobb felelősséggel járó megbízást kaptam: 1991-től tanfolyamvezetőként kellett helytállnom. Közben két évig Németországban, Herfordban egyházzenét tanulhattam, ahonnan – Herbert Wulfnak köszönhetően – szakmailag megerősödve tértem haza. Ezután a szombathelyi gyülekezetben megérezhettem, milyen az, amikor valaki – hosszú érési folyamat után – rátalál a neki szánt feladatra.

Tanfolyam-vezetőségem tizenkét éve alatt munkatársaimmal együtt arra törekedtünk, hogy javítsuk a kántorképzés szakmai színvonalát. Ezt a résztvevők számának csökkentésével és zenepedagógiailag tapasztaltabb előadók munkába vonásával próbáltuk elérni. A rendszerváltás után bővültek az ifjúsági munka lehetőségei, már nem csak Fóton találkozhattak a fiatalok, így végre lehetőség nyílt arra, hogy a Mandák Otthont – a lelki épülés szükségességét nem feledve – egyre inkább az egyházzene műhelyévé tegyük. Örömmel mondhatom, hogy az évek során felnőtt és lassan beérik egy olyan egyházzenész-nemzedék, amelynek tagjaiban a lelkesedés és a szakmai tudás jó arányban egyesül. Ők remélhetőleg az előttünk álló nagy feladatok (például az énekeskönyv-szerkesztés) megoldásából is kiveszik majd a részüket.

A szakmai ismeretekben való elmélyülést hivatott segíteni a kántortovábbképző tanfolyam is, amely öt éve indult útjára. Újabb terület, ahol azt érzem: felelősségem, hogy megszerzett tudásomat, tapasztalataimat továbbadjam, a nagyon különböző helyekről és helyzetekből érkező kántoroknak a nekik megfelelő segítséget nyújtsam.

Mindenkinek az életében van egy pont, amelyen – mint a föld a tengelye körül – megfordul az élete. Nekem Fót ez a pont: enélkül az életem más irányt vett volna. Ha nincs a kántorképző, nem tanulok orgonálni; nem jutok el Herfordba, ahol kinyílt a fülem az igazi muzsikálásra; nem alakítom a szombathelyi gyülekezet zenei életét, ahol rátaláltam élethivatásomra; nem írom meg egyházzenei doktori dolgozatomat, amely felkészített jövőbeli feladataimra.

Kívánom, hogy mindenki ismerje fel életében a saját „pontját”, az ebből kiinduló utat és Isten kegyelmének végtelen nagyságát!

Ecsedi Zsuzsa