Evangélikusok

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanévzáró ünnepségén két új teológiai doktort avattak. Nemcsak a szakterület – rendszeres teológia, illetve gyakorlati teológia – különböző, amelyen doktori munkájukat végezték, hanem a két disszertáció témája is egymástól nagyon távolinak tűnik. Joób Máté a pásztori tevékenység olyan területét dolgozta fel, amelyet már az őskeresztény gyülekezet is gyakorolt. Orosz Gábor Viktor disszertációjának témáját ötven éve meg se lehetett volna fogalmazni…

Orosz Gábor Viktor: A genetika fogalmát éppen száz éve alkotta meg William Bateson brit tudós, a géndiagnosztika orvosi alkalmazására pedig az utóbbi évtizedekben nyílt lehetőség. Dolgozatomban azt vizsgáltam, hogy a genetikai ismeretek orvosi alkalmazása milyen hatással van „hagyományos” emberképünkre. Az ember megismerése és kutatása lehetővé teszi az egyes ember genetikai tulajdonságainak megismerését.

– A genetikai tulajdonságok nagy jelentőségével pedig már szinte minden ember tisztában van.

Orosz Gábor Viktor: Igen, ezek a tulajdonságok az ember fogantatásától haláláig változatlanul jellemzőek és igazak maradnak, de öröklődnek is. Ez pedig azt jelenti, hogy lehetőséget adnak betegségeknek és a rájuk való hajlamnak a kimutatására. Megbecsülhető egy betegség kialakulásának a kockázata, lehetővé válhat a személyre szabott gyógyítás az orvosi ellátás során.

– A genetikai forradalom óriási etikai kérdéseket vet föl.

Orosz Gábor Viktor: A „főhős” maga az ember, aki egyszerre alanya és tárgya ennek a folyamatnak. Az etikai alapszituáció tárul elénk, a jó és rossz közötti különbségtétel készségének és lehetőségének a kérdése.

– Mindez többféle formában, közvetlenül érinti a keresztény gondolkodást.

Orosz Gábor Viktor: A genetikai forradalom mintegy megtestesítője, ikonja Dolly, a klónozott juh. Sajátos hasonlóság fedezhető fel a bárány keresztény szimbólumával, amely az áldozat és a megváltó Krisztus jelképe is egyben. Az ember áldozatává válhat az új genetikai ismeretek gyakorlati alkalmazásának, de általa meg is szabadulhat betegségeinek egy részétől. Hans Jonas kérdése napjainkban ezért még időszerűbb, mint korábban: ki lesz a képfaragó (Bild-Macher)? Milyen minták és milyen ismeretek alapján avatkozhat bele az ember az élet kezdetébe?

– A gyakorlatban leginkább a születéssel összefüggésben érzékeljük a genetikai forradalom valóságát.

Orosz Gábor Viktor: A humán reprodukció területén a mesterséges megtermékenyítés lehetőségével egy olyan új szituáció állt elő, amelynek alkalmazási lehetőségei a genetikai ismeretek bővülésével egyre szélesednek, és nem várható visszalépés.

– Ez a helyzet az egyházak számára komoly kihívást jelent.

Orosz Gábor Viktor: Szükség van arra, hogy az egyházak az új eljárásokban rejlő lehetőségeket erkölcsi szempontból kísérjék és mérlegeljék, illetve megfogalmazzák és nyilvánosan kifejtsék álláspontjukat. Az új lehetőségek egyszerre ébresztenek reményeket és félelmeket a társadalom egészében és a felelősen gondolkodó egyénekben. A félelmek és a remények párbeszédre, vitákra és állásfoglalások megfogalmazására adnak okot, amelyek sajátosan jelennek meg az új diagnosztikai eljárások kapcsán. Kérdés, hogy mindez milyen kihívást és felelősségvállalást jelent a teológia és az egyház számára. Hogyan szóljon, és milyen szempontrendszer alapján alakítsa ki a véleményét, ha hatást kíván elérni? A társadalom számára felmerülő kérdések az emberi méltóság elvének tiszteletben tartása és az ember védendőségének problémája körül rajzolódnak ki a legélesebben.

– Felfoghatjuk doktori disszertációját az egyház számára nyújtott egyfajta segítségnek?

Orosz Gábor Viktor: Disszertációm támpontokat és kritériumokat kívánt adni a teológiai véleményalkotás számára úgy, hogy az emberi méltóság elvének használatát vizsgálta az embrió védelmével kapcsolatban a preimplantációs genetikai diagnosztika (előembrionális diagnosztika) kontextusában.

– Mit értsünk pontosan preimplantációs genetikai diagnosztikán?

Orosz Gábor Viktor: A mesterséges megtermékenyítés által lehetőség van arra, hogy a megtermékenyített petesejt nyolcsejtes állapotában egy sejtet eltávolítva kimutassák, hogy az előébrény hordoz-e súlyos genetikai betegséget.

– Itt tehát az emberi élettel kapcsolatos legalapvetőbb etikai kérdésekhez érkezünk.

Orosz Gábor Viktor: Olyan etikai problémák vetődnek fel, mint például a megfogant emberi élet morális státusza, a személy és az emberi méltóság „kritériumainak” szempontjai, az emberi élet kezdetének kérdése. A dolgozat a preimplantációs genetikai diagnosztika alkalmazásának erkölcsi elfogadhatóságát vizsgálja a teológiai etika és a szociáletika tükrében. Ez a megközelítés a genetikai forradalom kapcsán felvetődő problémák jelentős leszűkítését és konkretizálását is jelenti.

– Az emberi méltóság ma sokat hangoztatott eszme.

Orosz Gábor Viktor: Fontosnak tartom az emberi méltóság protestáns teológiai értelmezését. Meghatározó számomra Helmut Thielicke német teológus vélekedése, aki a 20. század két világháborúja nyomán újraértelmezi az ember méltóság elvét. Az ember méltósága – a reformátori hagyományoknak megfelelően – idegen méltóság (dignitas aliena), amelyben Isten részesíti az embert. Az ember méltóságának alapja tehát nem belső vagy külső tulajdonsága, hanem Istentől kapott méltóság. Ez a különbség lényeges faktora a teológiai véleményalkotásnak.

– A magyar protestáns teológia nemigen foglalkozik a genetikai forradalom következtében előállt égető etikai kérdésekkel.

Orosz Gábor Viktor: Ez így van. A genetikai forradalmat és lehetséges hatását a hazai protestáns teológia alig dolgozta fel. Ugyanez mondható el a modern diagnosztikai eljárások erkölcsi vonatkozásairól. A témát az is izgalmassá teszi, hogy – eltérően a német nyelvterületen általánosnak mondható tiltástól – hazánkban a preimplantációs genetikai diagnosztika engedélyezése és bevezetése a küszöbön áll. Ha ez a tény a hazai protestáns teológia részéről reflexiók nélkül marad, akkor „olcsó kompromisszumot” kötött a „drága dialógus” kompromisszuma helyett.

– Ezek valóban mai kihívások, amelyekkel tegnap még nem szembesülhetett a kereszténység. A másik disszertáció témája viszont már az ősgyülekezet életében is gyakorlat volt. Joób Máté dolgozata a gyónásról szól.

Joób Máté: Még messzebbről kell kezdenem… A bibliai őstörténet(ek) tele van(nak) olyan momentumokkal, amelyek arról szólnak, hogy az ember miként próbálta „megoldani”, a saját lehetőségeivel tisztázni az Istennel és az embertársaival való kapcsolatában bekövetkezett törést. Elég csak Évára és Káinra gondolnunk. Jól emlékszem, ahogy Bandi bácsi (Muntag Andor professzor) magyarázta nekünk annak idején a Biblia első történeteit. Arra helyezte a hangsúlyt, hogy ezek olyan történetek, amelyek újra és újra megismétlődnek. Persze nemcsak az emberi gyarlóságra gondolt, hanem Isten irgalmára és életet teremtő akaratára is. Arra, ahogy Isten szeretettel, aggódva megszólította az embert, féltve őt saját gyengeségétől. Amióta ember az ember, mindig a saját eszközeivel próbálta feloldani azt a bizonyos törést. Hol hárítással, hol a felelősség alóli kibújással. A sort sajnos hosszasan lehetne sorolni… Ugyanakkor a Szabadító sem maradt tétlen. Elindult az ember felé, hogy mindent megtegyen annak érdekében, hogy békességre találjon. És már meg is érkeztünk az őskeresztényekhez, akik nagyon komolyan vették a békéltetés szolgálatát – ahogy Pál fogalmazott.

– Többféle eszközzel segítették ebben a híveket…

Joób Máté: Valóban, a megbékélés számtalan lehetőségét felkínálták, mint például a keresztséget, az egymás közötti kiengesztelődést, a szeretetgyakorlást, a böjtölést, az eukharisztiát. Hosszabb idő alatt alakult ki aztán az a forma, amelyet ma gyónásnak nevezünk.

– Disszertációjában kifejezetten a magángyónás témáját dolgozza fel.

Joób Máté: Reuss András egyik cikkében nagyon találóan fogalmazta meg, hogy egyházunkban elméletileg van magángyónás, hiszen a hitvallási irataink is szólnak róla, de gyakorlatilag elenyésző azoknak a száma, akik élnek is ezzel a lehetőséggel.

– Hogyan találkozott épp ezzel a témával?

Joób Máté: A magángyónás kérdése nagyon régóta foglalkoztat. Azt mondhatom, hogy a disszertációmnak is megvan a maga őstörténete. Még mindig elevenen él bennem az a középiskolai élményem, amikor felkerestem az egyik bibliakör-vezetőmet egy olyan problémámmal, amelyet magam nem tudtam megoldani. Nagyon sok segítséget kaptam akkor azzal, hogy őszintén megoszthattam vele belső vívódásaimat, és tényleg megkönnyebbülve búcsúzhattam el tőle. Második meghatározó élményem már teológuskoromban ért, amikor ösztöndíjasként a Helsinki Egyetemen tanultam egy évig. Akkor találkoztam először Paavo Kettunen finn gyakorlati teológussal, aki figyelmemet a magángyónás felé irányította. Az északi testvéreknél köztudottan elevenebben él a gyónás gyakorlata.

– Ugye jól emlékszem, hogy már a diplomamunkájának is a magángyónás volt a témája?

Joób Máté: Igen, a Finnországban összegyűjtött szakirodalom adta a diplomamunkám gerincét, amelyet a következő címmel adtam be: Praedicatio Specialissima – Magángyónás a poimenika tükrében. A következő állomás, amelyet meg szeretnék említeni, szintén egy ösztöndíjas évhez kapcsolódik. A doktori iskolába történt felvételem után egy évet az Uppsalai Egyetemen töltöttem. Itt megint nagyon sok irodalmat gyűjtöttem össze, és egyben megpróbáltam kijelölni a kutatásom irányát. Nagyon izgalmasnak találtam a korai egyház bűnkatalógusainak keletkezéstörténetét. Erről egy dolgozatot is írtam még ott, Svédországban. Amikor a tervemről beszámoltam a témavezetőmnek, Szabó Lajosnak, szeretetteljes hallgatása arra inspirált, hogy egy kicsit gyakorlatiasabb módon próbáljam megközelíteni a gyónás kérdését. Így jutottam el végül a magángyónás kvalitatív tartalomelemzéséhez. Igazából ekkor éreztem azt, hogy megtaláltam azt a témát és kutatási módszert, amellyel behatóbban szeretnék foglalkozni. Munkám során többször is lehetőségem adódott beszélni a témámról, és legtöbbször azt éreztem, hogy őszintén érdeklődnek iránta. Ez nagyon lelkesítően hatott.

– A dolgozat egyik nagyon érdekes része egy körkérdésszerű kutatás…

Joób Máté: Valójában empirikus kutatást végeztem annak feltárására, hogy miként vélekednek a magángyónásról azok, akik élnek is a lehetőségével. Tehát nem annak a meghatározására törekedtem, hogy milyennek kellene lennie a magángyónás gyakorlatának, hanem elsősorban azt igyekeztem bemutatni, hogy milyen ma a bűnbánati gyakorlat, és ezt miként élik meg a bűnbánók a saját hitéletükben.

– Hogyan zajlott a gyakorlatban ez a kutatás?

Joób Máté: Felhívással fordultam különböző felekezetű – evangélikus, katolikus, református, baptista – hívekhez, és arra kértem őket, hogy írják le saját bűnbánati gyakorlatukkal kapcsolatos élményeiket és tapasztalataikat. Száztizenhét levél érkezett be hozzám, amely később a kutatás forrásanyagát képezte. Ezt aztán megpróbáltam rendszerezni, elemezni és olyan módon közvetíteni, hogy a kutatás eredményei beleilleszkedjenek a magángyónásról szóló teológiai és pszichológiai disputába. Mindenekelőtt a következő kérdések mentén próbáltam bemutatni a forrásanyagot: Mire és hogyan kaptak segítséget a bűnbánók a bűnbánati alkalmak során? Hogyan élték át a segítségnyújtást? Milyen következményei voltak a segítségnek saját hitéletükben?

– Miért ökumenikus körben tette fel a gyónásra vonatkozó kérdéseket?

Joób Máté: Olyan teológiai témának tekintem az egyéni bűnbánatot, amely sokféle felekezeti sajátossága ellenére a Krisztus-követők, keresztény közösségek közös kincse. Az analízis elmélyülése során egyébként is egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy közös gyötrődésről, közös vágyról és közös felszabadító élményről van szó a magángyónásban. A fent említett kérdések mellett a következőkre is próbáltam választ keresni: Miért van válságban a bűnbánat szentsége (római katolikus megközelítésből)? Elveszett vagy csak átalakult az egyéni bűnbánat az egyház terapeutikusan orientált lelkigondozói munkájában (evangélikus megközelítés)? Az első kérdésre azt az összefoglaló választ kaptam, hogy a római katolikus szentségi gyakorlatban a hívek igénye nagyrészt túlhaladta azokat a formai sajátosságokat, amelyeket az egyház még a középkorban szilárdított meg. A sajátosan evangélikus kérdésre összetettebb választ találtam. A terapeutikusan orientált lelkigondozás megjelenése a hívek igényeit részben kielégíti, mégis többen fontosnak tartották, hogy élni tudjanak a gyónás lehetőségével, ha éppen arra van szükségük. Személy szerint elképzelhetőnek tartom, hogy új énekeskönyvünkben szerepeljen egy kötött gyónási rend.

– A gyónás olyan egyházias téma, amelynek még a hiánya is kínálja magát, hogy komolyabban foglalkozzunk vele. De hogyan találkozik egy teológus a genetika témakörével?

Orosz Gábor Viktor: 2001-ben három hónapos kutatói ösztöndíjat kaptam a Bécsi Egyetemre az Osztrák–Magyar Akció Alapítványtól. A havonta megtartott doktori kurzusok egyikén hívta fel figyelmemet Ulrich Körtner professzor a szemeszter végén megrendezendő blokkszemináriumra, amely bioetikai kérdésekkel foglalkozott, és joghallgatók, teológusok, valamint biológia szakos hallgatók jelentkezhettek rá. Ekkor vállaltam el azt a referátumot, amely a genetikai diagnosztika orvosi alkalmazásának egyházi szempontjait vizsgálta. Ez a szemináriumi dolgozat volt disszertációm „kiváltó oka”, egy izgalmas kutatómunka első lépése. Mivel a genetika tudománya rengeteg újszerű kérdést vet és vetett fel a teológiai antropológia és a szociáletika számára, bontakozó érdeklődésem hamarosan szenvedéllyé vált.

- Adódott-e megragadó személyes élményük a munkájuk során?

Joób Máté: Nagyon megható volt, hogy menynyien ajándékoztak meg a bizalmukkal, és írták le a magángyónással kapcsolatos tapasztalataikat. Különös élettörténetek tárultak fel előttem. Sokan fejezték be a levelüket jókívánsággal vagy éppen áldással. Volt egy kedves hívő, aki azt írta zárósoraiban, hogy végre tőle is megkérdezte valaki, mit gondol a gyónásról.

Orosz Gábor Viktor: Nagyobbik fiam, a most hétéves Bálint gyanakvása. Ő sokáig azt hitte, hogy esténként mesét írok, mert az óvodában az egyik kislány apukája valóban mesét írt esténként. A meseírás gyanúját akkor erősítettem meg benne megrendíthetetlenül, amikor Szűcs Édua gyerekeket ábrázoló karikatúráit nézegettem, amelyek az MTA– EHE-kutatócsoport első kiadványában jelentek meg később.

– Az EHE tanévzáróján ünnepélyes keretek között nyújtotta át Önöknek a rektor a doktori oklevelet. Látni is felemelő érzés volt, hát még személyesen átélni! Ennél kisebb eredményt sem ér el senki egymagában. Kinek szeretnének köszönetet mondani?

Orosz Gábor Viktor: Köszönet illeti elsősorban Reuss András professzor urat, témavezetőmet, aki kitartó türelemmel és érdeklődéssel kísérte ötéves munkámat. Köszönet feleségemnek és családomnak a dolgozat írásához megteremtett ideális feltételekért. Hálás vagyok sok rövidebb beszélgetésért, amelyeket külföldi teológusokkal és hazai szakemberekkel folytathattam, valamint az Evangélikus Hittudományi Egyetemen dolgozó munkatársaimnak.

Joób Máté: Köszönetemet szeretném kifejezni először is azoknak, akik megírták a beszámolóikat. Nélkülük tényleg nem születhetett volna meg ez a dolgozat. Nagyon hálás vagyok a szakszerű segítségért, amelyet témavezetőmtől, Szabó Lajostól és Paavo Kettunentől kaptam. Mindenképpen meg szeretném említeni egyetemünk oktatóit és tanárait, akik mindig figyelemmel kísérték a munkámat. Köszönet illeti gyülekezetemet és nem utolsósorban feleségemet, Esztert, aki bámulatos türelemmel és érdeklődéssel kísérte végig ennek a hosszú munkának minden egyes állomását.

Kétségtelen tény – sokszor meg is fogalmazzuk –, hogy egyházunknak szüksége van olyan magas szintű teológiai munkára, amely egyrészt képessé teszi a társadalmi párbeszédben való egyenrangú részvételre, másrészt közvetlenül támogatja és elmélyíti a hívek lelki életét. Két olyan disszertációról beszélgettünk új doktorainkkal, amelyek messze nem öncélúak, hanem segítik egyházunk életmegnyilvánulásait mind széles körben, mind az egyének lelki életének összefüggésében. Kísérje áldás a kutatások és az új doktorok útját!

Szabóné Mátrai Marianna