Keresztény szemmel

– Hogy bárki lehet?! Na ne őrjíts meg. Ezt kár volt mondanod, hiszen magad se gondolhatod komolyan, Péter! – méltatlankodott Tamás. Péter csak a vállát vonogatta titokzatosan mosolyogva.

– Mindig ez a messzelátó tekintet…

Tamás minduntalan reménykedik, hogy kihúzhatja belőle, ami a fejében járkál, de ez a fiú alig szólal meg, akkor is csupa furcsát mond.

– Pedig így igaz. A maguk módján mind szépek. Legfeljebb nem lehet azonnal felfedezni, de aki figyel, az megtalálhatja a titkukat. Igen, azt gondolom, tényleg bárki lehet szép – igazgatta a kertésznadrágja csatját nyugodt-ráérősen Péter.

Tamás fészkelődve figyelte az ismerős mozdulatokat. Micsoda marhaság! A meggyőző szavakat azonban nem találta. Tehetetlenül, némán hadonászva járkált fel-alá az árnyékot adó tető oltalmában is fülledt levegőjű benzinkút előtt.

– Fogadjunk! – tört ki végül. – Újszerű, csodás tételedet megvédheted előttem, ha bemutatod, ahogy itt a szemem előtt megszépül valamelyik bányaszökevény csaj. Mert szerintem ilyen nincs. Egyszerűen nincs. A szépség is valami, meg a rondaság is, és kész. De látod, szeretnék hinni neked, tessék, itt a lehetőség, hogy tényekkel meggyőzz. Egy sör a tét, a jobbik fajtából. Na, állod?

Péter szégyenlősen mosolygott maga elé.

– Ugyan…

Aztán kis szünet után lemondóan hozzátette:

– Ezt a munkaruhát viszont utálom. Sose fogom megszokni. Kényelmesnek ugyan kényelmes, de rém ronda, meg hát piszok meleg ilyenkor nyáron.

Tamás gyanakodva nézett rá.

– De hamar témát váltottál, kis pajtás! Az előbb még olyan magabiztosan védted a csúnya nőket, most meg, úgy látom, megfutamodtál a bizonyítás előtt. Ha így áll a dolog, az előbbi szövegedet olybá tekintem, mint a szél zúgását.

Péter riadtan kapta fel a fejét. A hangsúly maró gúnyja bántó volt. Homloka ráncba rándult, már szóra nyitotta a száját, aztán mégiscsak elhallgatott.

– Na, mi van? Hőzöngtél, mi? Úgy beszéltél, mint valami hódító, nők kedvence, pedig te is éppolyan béna vagy velük, mint az átlag – heccelte tovább Tamás.

Péternek a keze indult meg előbb magyarázatra (mindig elengedhetetlenül ezekkel a hatalmas lapáttenyereivel kíséri a szavait), csak utána buggyant ki belőle halkan:

– Nehéz ezt bizonyítani, de attól még így van. Tudom, hogy így van. Bárki lehet szép.

A kis bevezető útra ezüstszürke autó kanyarodott. Poros, ápolatlan jármű. Olyasfajta, amelynek a tulajdonosa aligha ad borravalót. Tamás fitymálva legyintett.

– Ah, tied! Megyek, megnézem, mennyi az idő.

Már indult volna, de hirtelen meggondolta magát. Az autó lassított, és megállt az egyik kút mellett. Nő vezette. Nehézkes, gondterhelt, lassú mozdulatokkal kapcsolta ki a világítást, állította le az autót. Nem szállt ki azonnal, a résnyire nyitott ablak mögött fáradt hangon csitítgatta a hátsó ülésre bezsúfolt három nyafogó gyereket.

Tamás oldalba lökte Pétert. Csak a fejével intett a vásárló felé. Itt a lehetőség, ennél gyűröttebb, elnyűttebb teremtés aligha érkezik ma. A fiú azonban mintha észre sem vette volna a kihívást, úgy indult, ahogy szokott. Ruganyos, könynyű léptekkel ment a nő felé, köszönt, elkérte a kulcsot, megkérdezte, mit adhat és mennyit.

Tamás mesterkélt, árulkodó mozdulatokat keresett. Péternek értenie kellett a jelzését, nem lehet ennyire mulya, csak szorult bele valami büszkeség, hogy igyekezzen bizonyítani az igazát. Vagy ez a nő már tényleg nem az esete. Mondjuk nem is csoda: átlagos forma, a szemei karikásak, a haja fakó és kócos, mosolytalan szürke arca van, agyonhordott bermudanadrágot visel, hátul kilóg belőle az akasztója. Szóval nem egy bomba csaj. Lapos is; ahogy nyúl az ablakmosó szivacsért, látszik, hogy nem valami könnyen hajol már; úgy középkorú lehet. Csak úgy süt belőle a megfáradtság.

Péter mond neki valamit, ránéz, és most… Mi történt? A szeméből napsütés ragyog fel. Szelíd, hálás mosolya formássá teszi a nyúzott arcot. Milyen szépek a fogai is! A kassza felé indul, kihúzza magát, alakja megnyúlik, lányosan karcsú, a nyaka íve nőiesen finom vonalú. Formásak a lábai, ritmusosan ringatja a csípőjét, ahogy lépeget, talán nem is akarattal, csak egész lágyan, alig észrevehetően. A haját önkéntelen mozdulattal tűzi hátra, egész csinos így a frizurája, szinte divatos melírozásnak hatnak az itt-ott felsejlő ősz szálak.

Míg Tamás zavartan, bambán beüti a gépbe az összeget, a nadrág kicsúszott akasztója is a helyére kerül. A nő talpraesetten, gyorsan fizet, majd mosolyogva elbúcsúzik. Valószínűleg fiatalabb, mint először gondolták. Megköszöni Péter segítségét, és fürgén siklik vissza az autóba, barátságosan int a zavartan bámuló Tamásnak, és eltűnik a kanyarban.

Péter arcán ott a mosoly párja. Mindketten sokáig némán néznek a távolba vesző ezüstszürke négykerekű után, amely úgy röppen könnyedén és fiatalosan tova, mintha nemcsak benzint, hanem – valami titokzatos módon – lendületet, életerőt is tankolt volna az előbb. Tamás szólal meg először:

– Hát… Meggyőztél, cimbora. Mégiscsak lehet valami ebben a te… elméletedben. Ez itt, mondhatni, csodás változáson ment keresztül a szemünk előtt. De áruld el, mit mondtál neki, mielőtt így kivirágzott?

Péter vállat von.

– Semmit. Csak felajánlottam, hogy majd én lemosom a szélvédőjét meg a lámpáit – motyogja.

Mindjárt visszasüpped titokzatos, alig-alig megszólaló lénye rejtelmes gondolatati közé.

– Semmi mást nem? – faggatja Tamás, hogy késleltesse a csendet. De Péter már csak a fejét rázza hangtalanul.

– Akkor te egy varázsló vagy. Őrület, tényleg, hogy felragyogott az a nő. Istenemre, vénasszonyból hölggyé változott. Komolyan mondom, komám, varázsló vagy.

Péterre néz, felragyog-e az arcán a büszkeség. De a fiú csak elgondolkodva bámul maga elé, aztán hirtelen felé fordul, és talányosan azt motyogja:

– Bárki lehet. Igen, azt hiszem, bárki lehet varázsló…

Bárki lehet?

Füller Tímea