Napról napra

Aki nem cselekszi az igazságot, nem az Istentől van. 1Jn 3,10 (Zsolt 82,3; Lk 15,1–3.11b–32; 1Tim 1,12–17; Zsolt 143) Az Istenhez tartozásunk, a kereszténységünk valódiságát elsősorban nem a szavaink, nem is az istentiszteletnek vagy egyéb gyülekezeti alkalmaknak a látogatottsága bizonyítja, még csak nem is a bibliaolvasás gyakorisága – noha ezek a tevékenységek tagadhatatlanul keresztény életünk velejárói. Kereszténységünk aranytartaléka az igazság cselekvése. Mi az igazság? – kérdezte már Pilátus is. Krisztus így válaszolt egyszer: „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” (Jn 15,6) Aki követi Krisztus szavait és cselekedeteit, az képviseli igazán az Atyát.

Tudjátok, hogy Isten azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket. 1Jn 3,5 (Zsolt 32,3.4.5; Lk 5,27–32; Ef 6,10–17) Naponta szükséges emlékezni a keresztre, az inkarnáció lényegére; Krisztus szeretetére, bűnbocsánatot szerző áldozatára, golgotai kereszthalálára. Szükséges újra és újra, hogy az ő szeretete járjon át, töltsön be bennünket. Ez az evangélium megnyugtat, reményt, erőt, örömet ad életednek ezen napjára is.

Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Zsolt 30,2a (1Pt 4,11; 2Móz 32,30–33,1; Ef 6,18–24) Hálaadás és köszönet: Isten-kapcsolatunk meghatározó elemei. A zsoltáros a szabadításért magasztalja Istent. Milyen sokszor tapasztalunk mi is ilyen szabadításokat (például kísértésekből, betegségekből, családi problémákból, gondokból, bizonytalanságból, a jövőtől való félelemből, halálból és így tovább)! Magasztalás hangzik a zsoltáros szavában, énekében – hangozzék a mi ajkunkról is!

Aki nem marad meg a Krisztus tanításában, abban nincs benne Isten; aki megmarad a tanításban, abban benne van az Atya is, meg a Fiú is. 2Jn 9 (Péld 4,13; Jn 5,1–16; Ruth 1,1–22) A Krisztus-hit valósága, az Isten-kapcsolat komolysága, mélysége, életszerűsége a követésben mutatkozik meg. Abban, hogy naponta hallgatom, olvasom Atyám akaratát, és törekszem megtartására. Aki nem ilyen kapcsolatban él Urunkkal, lehet, hogy ábrándokat kerget…

Vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. Ef 4,25 (2Móz 23,7a; Mt 18,15–20; Ruth 2,1–23) Isten sohasem hazudik, és ezt az egyenességet, őszinteséget várja követőitől is. A hazugság a gonosz fegyvere. Az első századokban, a keresztényüldözések idején a mártíroknak csak egy kicsit kellett volna hazudniuk, és életben maradtak volna… Nem tették. Mi se tegyük – aki hisz Krisztusban, vállalja őt mindenféle helyzetben és környezetben! Ha valaki a lelke mélyéig becsületes, nehéz dolga van a kísértőnek. Viszont a hazugságokba hamar belegabalyodhatunk.

Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd az életet. Lk 21,19 (Mal 3,14; Mt 27,3–10; Ruth 3,1–18) Jézus kitartást kér övéitől – a szolgálat, a keresztény élet, a bizonyságtevés mellett való megmaradást –, miközben külső és belső megpróbáltatások várnak rájuk. Kéri a kitartást, és azt ígéri, velü(n)k marad. Ma sem könnyű a komolyan vett Krisztus-követés – nemet mondani arra, amire a világ gyakran igent mond, és fordítva. Megküzdeni sokszor gúnyos mosolyokkal, legyintésekkel, csípős vagy gunyoros megjegyzésekkel. Csak úgy maradhatunk állhatatosak, ha erősítjük magunkat Krisztus velünk maradó szeretetével (a keresztnél, az úrvacsorában, keresztségünk, életutunk felidézésekor stb.).

Isten velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel. Zsid 2,4 (1Móz 24,7; Róm 8,1–6; Ruth 4,1–22) Jelek, csodák, erőmegnyilvánulások, melyeket Isten az ő ügyéért fáradozóknak kínál és ajándékoz. Csodálatos dolog hallani ezekről, és jó lenne többet és bátrabban szólnunk arról, miként adott erőt, miként formálta a körülményeket, az embereket, a helyzeteket, hogy ügye, szava, tanítása eljusson általunk másokhoz.

Bátovszky Gábor