e-világ

...csóválhatta a fejét néhány idősebb családtag vagy más falubéli, amikor a tanítványok, otthagyva dolgukat, Jézus nyomába eredtek. Magát az aktust, a tanítványi lét első mozdulatát gyakran magasztaljuk, hiszen a jézusi szó erejének és a Mester szavára életre kapó hitnek ékes bizonysága. Ha azonban megpróbáljuk elképzelni, mindez hogyan hathatott a tanítványok közvetlen környezetére, bizony komoly feszültséget sejthetünk.

Jézus követői fiatal koruk ellenére a kor normái szerint már felnőttnek számítottak. Családfenntartók voltak – némelyik talán családfő is –, Péterről pedig tudhatjuk, hogy már felesége is volt. Valószínű, hogy a tanítványi élet nem jelentett állandó távollétet, és bizonyosan továbbra is igyekeztek gondoskodni övéikről, ám eredeti életformájuk alapjaiban szétzilálódott. Környezetük, családjuk méltán gondolhatta, hogy többé nem lehet igazán építeni rájuk. Abban a feszültséggel terhes korban nem lehetett ritkaság, hogy néhány amúgy is nyughatatlan ifjút átmenetileg magával sodort egy-egy új mozgalom, de Jézus mozgalma tartósnak bizonyult. Tanítványait kiragadta addigi megtelepedett életükből, végérvényesen eljegyezve őket egy új, nomád életformának.

Így született a kereszténység.

Mi már generációk, évszázadok óta éljük a megtelepedett keresztények életét. Ez talán nem is lehet másképp. Mégis szorongás fog el, ha arra gondolok, hogy milyen tökéletesen berendezkedtünk, nemcsak testben, de lélekben is, erre az életformára.

Ma is beszélünk úton levő egyházról, hívőről, de ez leginkább arra az optikai csalódásra emlékeztet, amikor a szomszéd vágányon lévő szerelvény elindul, s néhány pillanatra azt képzeljük, mi haladunk. Egyszerűen az idő jön el, történik, van mozgásban, sokszor akaratunk ellenére. Útra indulni a mozduló láb, mozduló akarat örömét, dinamizmusát jelenti. Az élményt, hogy kilépek az ismerősből, a megszokottból, de természetesen az ismeretlen veszélyét, kockázatát is.

Ma is beszélünk Jézus-követésről, de ez lényegében a jól begyakorolt testi-lelki mozdulatok ismétlését jelenti. A hitre jutás mozgalmas napjai után a keresztény lét óhatatlanul megszokott életgyakorlattá, renddé válik, belesimul életünkbe. Ezt az életet pedig többnyire statikus igék uralják: elfogadni, ragaszkodni, betartani, tagadni, megvédeni. Természetesen ez is jelenthet erőfeszítést, megpróbáltatást, de ezek a megállapodott és az állapotát védő ember – a talentumát elásó szolga – mozdulatai.

Jézus szava a szó szoros értelmében kihívást jelent. A lehet másképp bennem és körülöttem reménységét, sőt realitását. A tegnap megharcolt, de mára már statikus tudássá lett hit, a tegnap szabadon megtett, de mára már szerzett joggá, erkölcsi tőkévé vált cselekedet bátor elengedésének lehetőségét. Jézus függetlensége és szabadsága nemcsak kora vallási-társadalmi elitjét bőszítette. A megállapodott lét, a megmerevedett gondolkodás szemszögéből mindig is rendbontónak tűnik. Pedig Jézus nem anarchista. Egyszerűen azt mondja és éli elénk, hogy Isten országában mindig most van. Sőt talán Isten országa maga a Jézussal megélt most. Ez a most menti meg Zákeust, a samáriai asszonyt és Pétert, akit Jézus nem a nagycsütörtöki múltjáról, hanem a jelenéről faggat: „Szeretsz-e engem?”

Megdöbbentő látni, ahogy mi, az új létben megállapodott egykori Zákeusok, samáriai asszonyok, Péterek eldobtuk, feláldoztuk Jézus áldott mostját, s lettünk a lélegzetelállító jézusi jelen lehetőségétől elborzadó gazdag ifjak. Mindez talán elkerülhetetlen, és hozzátartozik a keresztény lét ritmusához. Az igazi baj az, hogy mintha nem is akarnánk elérni a következő taktusig, mintha legszívesebben pontot tennénk az isteni szimfónia végére, mintha el akarnánk apasztani a forrást, amely újra életre táplálhatna.

Mintha magát Jézust akarnánk megállapodott létünk képére formálni. Hogyan, mikor lett belőle a rend őre, a status quók, a család, a hagyományok, a morál, a nemzet védelmezője? (Mindezek persze fontosak, de ezt Jézus nélkül is tudjuk.) Hogyan, mikor lett az ő közössége, az egyház – az, aminek elöl kellene mennie, utat kellene törnie – azzá, amihez vissza kell térni, amihez igazodni kell, amit méltányolni kell? Mit szólna Jézus az egyház jogaihoz? Milyen Jézusról vall egy méltóságteljes vagy éppen sértett egyház? Hogyan lehet, hogy ébredésért fohászkodunk, de zokon vennénk, ha az nem az egyház jó rendje szerint zajlik? Miért van az, hogy minden különösebb vizsgálódás nélkül, azonnal szektát kiáltunk, ha valahol fiatalok egy csoportja szakít addigi életformájával? Hogyan lehet, hogy évekig imádkozom a gyermekem, unokám megtéréséért, de halálra rémülök, ha a jövőjét megalapozó tanulmányok helyett elmegy betegeket ápolni vagy a cigánymisszióba? Hová lett a Jézussal való nomád lét csodálatos spontaneitása?

Nemrég a kisebbik lányunkkal jöttem haza az óvodából. A kapunál guggolva várt Zoltán, az egyik ismerős hajléktalan. Kislányom meg akarta simogatni a kezét, de Zoltán gyorsan elhúzta, mondván, hogy nagyon piszkos.

– Miért? – kérdezte Veronika, a kisgyermek ösztönös tapintatlanságával.

– Tudod, nincs lakásom, ahol rendesen mosakodni tudnék – hangzott a válasz.

Később, amikor már kettesben mentünk befelé, Veronika megkérdezte, miért nem hívtuk be; ha nincs lakása, lakhatna nálunk. Felrémlett előttem, mindez mit jelentene. Zoltán a legnagyobb jóindulattal is feldúlná a családi harmóniát, óhatatlanul belerondítana a természetes közösségbe. Képtelenség. Meg azután: mit szólna a gyülekezet? Szolgálati lakásban lakunk. Nem válaszoltam semmit. Majd kinövi, ahogy én is kinőttem.

Általában azt gondoljuk, hogy az Isten országához fel kell nőni. Pedig ha komolyan vesszük, amit Jézus a gyermekekről és az Isten országáról mond, sokkal inkább kinőni lehet belőle.

Tudomásom szerint C. S. Lewis nevéhez fűződik a következő definíció: „A keresztény ember az, akiről nem lehet tudni, mit fog cselekedni a következő pillanatban.” Első hallásra még bántó is lehet. Pedig Lewis egyszerűen Jézussal is számolt.

Ifj. Cserháti Sándor