A közelmúlt krónikája

A nándorfehérvári győzelem emlékére

II. Mohamed – 1451 és 1481 között a Török Birodalom szultánja – igazi világbirodalmat örökölt apjától. A török hadsereg ebben az időszakban modernizálódott igazán, így számbeli túlsúlya mellett minőségi fölénybe is került az európai haderőkkel összehasonlítva. II. Mohamed 1453-ban bevette Konstantinápolyt – pontot téve ezzel egy több mint kétezer éves kultúrával rendelkező birodalom történetére. Európa uralkodói tétlenül nézték e fiatal, erős hatalom terjeszkedését.

Nálunk a zilált belpolitikai viszonyok mellett a törökökkel folytatott addigi, vegyes kimenetelű összecsapások is nehezítették a támadók elleni folyamatos és eredményes szervezkedést. Hunyadi Jánost, a korszak kiemelkedő katonáját és politikusát Albert király még 1439-ben a törökök elleni védekezésben fontos szerepet kapott szörényi bánság élére állította, I. Ulászló pedig Belgrád (magyar nevén Nándorfehérvár) kapitányává, majd erdélyi vajdává és – ebben a minőségében – a törökök elleni küzdelem fővezérévé nevezte ki. 1446-ban a rákosi országgyűlésen Magyarország kormányzójává választották; így – csekély megszorítással – királyi hatalmat gyakorolt 1446–1452 között.

Kapisztrán János ferences szerzetest – az egyház ismert személyiségét – 1456. január végén a pápai követ, Carjaval bíboros Budára hívta, február 15-én átadta neki a pápa által küldött keresztet és a megbízást a törökök elleni keresztes hadjárat szervezésére. Még ez év tavaszán az országgyűlés telkenként egy aranyforintnyi adót vetett ki a törökök elleni hadjárat céljára. 1456. június 29-én III. Callixtus pápa elrendelte a déli harangszót, hogy a híveket figyelmeztesse: imádkozzanak a törökök feletti győzelemért. Ekkor már hetek óta fénylett az égen a középkor egyik leghatalmasabb üstököse (ma Halley-üstökös néven ismerjük), amely általános vélekedés szerint a háború és a pusztulás jele volt; de az még bizonytalan volt, hogy kinek a pusztulását jelzi…

A sorsdöntő, nándorfehérvári összecsapás július 4-én kezdődött. A szultán százötvenezer – egyesek szerint kétszázezer – emberrel vette ostrom alá a várat. Az ország urai közül egyedül Hunyadi János fogott fegyvert, de hadereje nem volt arányban a törökök túlsúlyával. A veszély pillanatában az ország népe állt készen: „földművesek, szántóvetők, kapások”, hogy megvédjék hazájukat, mert a vár Magyarország „kulcsa” volt: ha elesik, akkor megnyílik az út a törökök előtt „felfelé”! A bárók, a feudális urak legerősebb váraikba húzódtak, az udvartartás Bécsbe menekült, a nyugati országok uralkodói nem adtak segítséget, a pápa pedig megelégedett a bizonytalan kimenetelű keresztes hadjárat meghirdetésével.

A Duna és a Száva szegletében épült várat Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védte, és csak néhány ezer embere volt akkor, amikor a hatalmas török túlerő elvágta a külvilágtól. Hunyadi azonban nem hagyta magára: fogadott zsoldosaival, familiárisaival és a kortársak által negyvenezres létszámúra becsült keresztes sereggel a vár felmentésére sietett. Az utolsó pillanatban érkezett, mert a török ágyúk tüze hatalmas falrészeket rombolt le, elestek a külső őrtornyok, és a kimerült védők a halálra készültek.

Hunyadi először áttörte az ostromzárat: a válogatott keresztesekkel és lőfegyverekkel megrakott dereglyék bátran felvették a harcot a török gályákkal. Ötórás, nehéz küzdelem után megnyílt az út a vár felé. Maga Hunyadi is a várba ment, és átvette a védelem irányítását, Kapisztrán pedig buzdította, bátorította, lelkesítette a katonákat. Mivel a külső várfalakat a törökök szinte teljesen lerombolták, az ellenség rohamai egyre veszélyesebbé váltak. A döntő rohamnál már a belső vár kapujáig jutott el az ellenség. Az egyik török fel is tűzte a győzelmet jelentő lófarkas zászlót a bástyafokra, Dugovics Titusz azonban a zászlótartót lobogójával együtt önfeláldozóan magával rántotta a mélybe.

Ötszázötven éve, 1456. július 22-én a keresztesek ellentámadása eldöntötte az ostrom sorsát, bár az ellenség még mindig kétszeres túlerőben volt. Amikor a szultán el akarta vágni visszavonulásuk útját, Hunyadi is beavatkozott a harcba, és sikerült elfoglalnia a török ágyúkat. A pánik mindenkit magával ragadott. Az utolsó roham kudarca után, amikor a szultánt is sebesülten hozták vissza, a szétesést már nem lehetett megakadályozni. A két tűz közé került ellenség ezután már csak a menekülést választhatta. Giovanni Tagliacozzo, Kapisztrán életrajzírója – aki szemtanú volt – így értékelte a győzelmet: „…ezen az éjjelen, ez után az óriási és szörnyű öldöklés után, eltemetvén azokat, akiket még tudtak, és elhagyva minden jószágukat, amit a keresztények romlására magukkal hoztak, megrettenve és félve, futva menekültek…” A világhódítót „paraszti kéz verte le, járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában” – írta Thuróczy János, a kor történetírója.

A magyar haditechnika fejlődését segítették a huszita háborúk tapasztalatai. Hunyadi sok huszitát fogadott zsoldjába, velük létrehozta a magyar hadsereg „szekeres alakulatait”, szekerekre, ágyútalpakra erősített könnyű lövegeket, tarackokat alkalmazott. Megszilárdult a nehézlovasság taktikai fegyelme, a könnyűlovasok pedig lendületes portyáikkal nyugtalanították az ellenséget. Vigyáztak arra, hogy ne lehessen bekeríteni a támadó egységeket, és a menekülő törököket ugyancsak ők vették üldözőbe.

Ez a sorsdöntő győzelem kihasználatlanul maradt ugyan, de hazánk fél évszázadot nyert a török hódítók elleni küzdelemben. Sajnos azonban az örömbe üröm is vegyült: a győzelem után pestisben meghalt Hunyadi János (augusztus 11-én) és Kapisztrán János (október 23-án; őt 1690-ben szentté avatták).

Amikor III. Callixtus pápa megkapta Hunyadi törökök feletti győzelmének hírét, ismét elrendelte, hogy ezentúl déli tizenkét órakor – a győzelem órájában – a világ minden katolikus templomában meg kell szólaltatni a harangokat hálaadásra. Sok protestáns templomban – hagyomány és helyi szokás alapján – szintén elhangzik a déli harangszó, és a magyar rádióból is hallgathatjuk.

A nándorfehérvári győzelem évszázadok elmúltával is érezteti hatását!

Barcza Béla