evél&levél

Szilas Attila július 9-i olvasói levele szíven ütött. Először megbotránkoztam, aztán elkeseredtem, aztán elszégyelltem magam, hogy e témában régóta tervezett olvasói levelemet végül nem írtam meg; úgy látszik, másnak fontosabb a mi sorsunk. Természetesen nehéz lelkészi, egyházjogi, menedzseri, közgazdasági, pénzügyi stb. képzettség nélkül megszólalni (jajkiáltást hallatni?) országos lapban, anélkül hogy ezzel bárki is megbízott volna. Reális megoldást ugyanis nem tudok javasolni. Segítségért, ötletért csak „belső szobámban” folyamodtam, nem az újság hasábjain. Pedig a kettő nem zárja ki egymást. Sőt!

Sajnos, most is csak azt tudom leírni, hogy mivel értek vagy nem értek egyet, és néhány vonással kiegészítem az elfogyó kis gyülekezetekről rajzolt képet. Szóval beszélgessünk a témáról, hátha születik használható ötlet.

Ezernél kisebb lélekszámú, eleinte református, majd katolikus többségű faluban élő, több mint kétszáz éves, parókia nélküli evangélikus társgyülekezet tagja vagyok. A népszámláláskor községünkben evangélikusnak vallotta magát 77 személy. Az egyházfenntartásban részt vesznek 35-en, több-kevesebb rendszerességgel templomba járnak 15-en, ebből heti rendszerességgel 11-en. Az egyre jobban elöregedő faluban még inkább elöregedő a gyülekezet. Emberi számítás szerint még két-három évig bírjuk anyagilag fenntartani saját erőből a jelenlegi formában gyülekezeti életünket.

„Mindenki hallott a vidéki kis gyülekezetek problémáiról” – írja Szilas Attila. Elméletben talán igen. De meglehetősen nagy ismeretségi körömben szerzett tapasztalatok alapján mondhatom, hogy a városi vagy tömbben élő gyülekezetek tagjainak több fogalmuk van Új-Guinea bennszülöttjeinek gondjairól, mint a társ-, leány- vagy szórványgyülekezeti lét határain félve egyensúlyozó hazaiakról. Bizony még az itt nyaraló, otthon rendszeresen vallásukat gyakorló vagy egyházi tisztségeket betöltő evangélikusok egy része is alig-alig tud gondjainkról.

Természetesen amit saját erőnkből meg tudunk oldani, azt igyekszünk megcsinálni. Nálunk nem kérdés, hogy mennyi a takarítónő, az egyházfi bére. Itt ugyanis mindenki beosztás szerint takarít, hozza a takarítószereket, díszíti az oltárt, hozza a virágot. A fűtés elindításáért külön el kell jönni valakinek a legnagyobb hóviharban is, hogy tűrhető meleg legyen az istentisztelet idejére. Hólapátolás, fűnyírás: aki éppen vállalja. Adminisztráció: megtisztelő feladat. Kántorizálás: lelkészünk végzi. Bor az úrvacsorához: felügyelőnk hozza. Sorolhatnám még, mi minden közügy nálunk, de nem ez a cél.

Lelkészünknek sem az a gondja, hogy milyen beosztással tud nagy ritkán egy-egy szabad hétvégét élvezni, hanem az, hogy négy vagy öt helyen tartson-e istentiszteletet vasárnaponként; hogy miként egyeztesse az ökumenikus imahetet más felekezetű kollégáival, akiknek nem ugyanaz a saját négy-hat falujuk, mint neki, tehát még több felé kell alkalmazkodni; hogyan szervezze három különböző faluban lévő iskola néhány gyermekes hittanóráit és a négy-öt falu művelődési és közéletében való részvételt stb.

Kisközösségi életünknek vannak előnyei: mi tudjuk, ki ül mellettünk a templomban, ha nem jön, utánaérdeklődünk, beteg-e, felhívjuk, meglátogatjuk, örülünk egymás örömének, és részt veszünk egymás bánatában. Mindig biztosak lehetünk benne, hogy értünk is száll fel egy-két imádság.

Mi hát a megoldás, hogy ez a hívő, szerető közösség fennmaradjon, sőt gyarapodjon? Nem tudom. A kistelepülések az államnak, a kis gyülekezetek az egyháznak fajlagosan az átlagnál többe kerülnek. Anyagiakban egyik szervezet sem bővelkedik (enyhén szólva). Ráadásul a pénz hiánya ugyan gyorsítja a gyülekezet kihalását, de jó anyagiak közt sem garantált a hosszú ideig tartó fennmaradás. Megoldás lenne a szórványosodás? Tudjuk nemzeti, kulturális, etnikai, gazdasági stb. példákból, hogy ez minden kisebbség felszámolódásának előszobája. Ha jelenlegi állapotunknak megfelelően szórvánnyá alakulunk évi egy-két istentisztelettel, és még az imaházunkat is eladjuk, biztos, hogy egy-két év után a jelenlegi aktív mag is felőrlődik. Igaz viszont, hogy nem terhelnénk tovább a statisztikát, mert ezek után itt már több létszámcsökkenés nem lenne. Ezzel kapcsolatban kérdezem: olyan jól áll egyházunk, hogy a hasonló helyzetű gyülekezetek még aktív tagjait a minél gyorsabb leszakadás felé lenne tanácsos terelgetni? Nem ismerem a statisztikai adatokat, de szerintem több százalékot képvisel a kistelepüléseken élő, kisebbségben lévő gyülekezetek aktív egyháztagsága.

De talán nem csak mennyiségi kérdések vannak: mi lesz az egy (tíz, húsz) nyájból kiszakadt báránnyal? Nekik is szükségük van pásztorra! Mi lesz a többfelől szorongatott kistelepülések egyre esendőbbé váló idős lakosságának lelkigondozásával, ha az egyházak is kilépnek e teher alól? A heti istentisztelet, a téli bibliaórák, az alkalmakon formálódó közösség, a lelkész személyes törődése az egyházak tagjainak e téren áldott megoldást jelentenek.

Az ifjúság megnyerése számunkra megoldhatatlan feladat. Két-három évente van egy-két konfirmandusunk, akik tizennégy éves koruk után mind elkerülnek városi iskolákba, és vendégként térnek már csak haza. Nyaranta itt a Balaton, a bőséges turistacsalogató program, nem az öregek közé vágynak. Talán e téren javíthatna valamit a máshonnan érkező, hozzáértő segítség (például internet, cseregyerek-mozgalom).

„És a templom. Egy templom nemcsak anyagi, hanem lélektani probléma is.” Az olvasói levél szerint nem elsősorban a gyülekezetnek, aki teljes lelkével ragaszkodik hozzá, hanem a lelkésznek, akit deprimál, hogy üres padoknak prédikál. Hát én most nagy hálával megköszönöm az utóbbi években itt szolgáló választott, idehelyezett és helyettesítő lelkészeknek, hogy – legalábbis érzésünk szerint – a kicsiny, de igére éhes gyülekezetnek és nem a terem üres részének prédikáltak. Mellesleg: mi még bízunk a nagyünnepi, a konfirmációs, a keresztelési, esketési – nagyobb hallgatottságú – istentiszteletek megszólító erejében. Ehhez pedig nem tizennyolc férőhelyes kis terem kell.

A templom eladása sem könnyű kérdés. Nekünk könnyű lenne, ha ez jó megoldás lenne: a Balaton mentén az imaházunkat még pár év alatt el lehetne adni, ha akarnánk. De nem akarjuk. Nincs más, sem kisebb, sem nagyobb. De egy kistelepülésen aligha akar valaki templomot venni. Még bontásanyagnak sem könnyű felhasználni. Kiállítóteremnek, előadások színhelyének nem vesz a legtöbb kis falu önkormányzata ingatlant – hisz a rendezvényekre sem lenne pénze. Nem is beszélve a műemlékvédelem beleszólásáról.

Megoldást tehát nem tudok ajánlani, mindenesetre gyorsított megszüntetésünket nem tartom jó ötletnek. Amíg bírjuk, igyekszünk magunkat a jelenlegi támogatás mellett fenntartani, minden újabb segítség, ötlet hosszabbíthatja gyülekezeti életünket. A tradíciókat egyházunk gazdasági-szervezeti-működési rendjében csak akkor javasolnám megszüntetni a ráció javára, amikor az hasznára válik a hívek – és nem a statisztika – szempontjából.

Köszönöm Szilas Attilának, hogy e sok egyháztagot érintő kérdésre felhívta a figyelmet! Az ő utolsó mondatával zárom: „Mi pedig nem tehetünk egyebet, mint hogy a Szentlélek erejében bízunk!”

Taródy Istvánné (Zánka)