A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 6, vasárnap -Róm 6,3-11

Ó, milyen nagy tisztesség Isten gyermekének lenni! Milyen csodálatos ajándékokat kínál nekünk Istenünk, a bennünket hívó mennyei Atya! Hogyan is lehetne azokat véges emberi értelemmel felfogni és egyszerű szavakba foglalni?! Bizony újra és újra tanulnunk és gondolkoznunk kell az ő ígéretein, hogy hitünkkel mindinkább megragadhassuk őket, míg szívünkben gyökeret nem ver a kimondhatatlan hála.

Két vasárnappal ezelőtt szintén a Római levélen keresztül szólt hozzánk Isten Igéje. Akkor megérthettük: amikor a dicsőséget hajszoljuk, csupán a jelen szenvedését érjük el. Az idő tájt már hetek óta futball-lázban égett a világ, és egyre fokozódott a dicsőség várása, óhajtása. Azután a döntő napján, a győzelmet követő ünneplésben mintha látni véltük volna a csúcsokat. Isten Igéje azonban éppen azon a napon azt ígérte, hogy mindez a valódi, ránk váró, egykor rajtunk láthatóvá váló dicsőséghez nem is hasonlítható szenvedés csupán. A Szentírás azt hirdette, hogy az emberi dicsőség olyan messze van az igazi dicsőségétől, hogy tulajdonképpen csak Isten kegyelméből említhető egy lapon a kettő. Bizony ilyen nagy dolgokat készít nekünk Urunk!

A mai vasárnapon ezeknek az ígéreteknek a forrása kerül elénk. Az az elhanyagolt, gyakran elfeledett szentség, mely által mindenekelőtt belépőt nyerhetünk Isten országába, és örököseivé leszünk az Atya dicsőségének. Ez a szentség a keresztség.

Bár helyes és szép dolog, hogy az utóbbi időben gyülekezeteinkben sokfelé újra felismerik másik szentségünk, az úrvacsora jelentőségét, azt tapasztalhatjuk: a keresztséget mégis többnyire mostohán kezelik. A templomokban letakarják a keresztelőkutat, az esküvőkön virágtartónak használják, vagy félreteszik, ha útban van. Pedig ha megértenénk, hogy mit is jelent valójában ez a szentség, az egyházfi talán nemcsak a gyertyákat gyújtaná meg hétről hétre az istentiszteletek előtt, hanem vizet is készítene elő – hogy mindenkor emlékezhessünk a keresztségünkre, és hogy kifejezzük: bármikor készek vagyunk keresztelni.

Ahogyan egyre hangsúlyosabbá válik az individuum, úgy szaporodik a szűk családi körben zajló, a gyülekezet jelenlétét kizáró keresztelők száma. A keresztség szinte kizárólag a gyermekek, a csecsemők ünnepe lett, melyre felnőttként nosztalgiával gondolhatunk. Azt hisszük, „kinőhetünk” belőle, pedig a keresztség nem gyermekded dolog, hanem egész életünket alapvetően meghatározó valóság – még akkor is, ha evangélikusként a gyermekkeresztséget gyakoroljuk.

„Az üdvösséget a keresztség nyújtja” – olvashatjuk az Ágostai hitvallás védőiratában. „Hogyan végezhet a víz ilyen nagy dolgokat?” – visszhangozhat bennünk a Kis káté kérdése. Az ígéret által, melyet Isten adott – felelhetjük. Az ő szava teszi az egyszerű vizet az „újjászületés fürdőjévé”. Nekünk ezt az ígéretet kell hittel elfogadnunk, hogy valóban életet jelentsen a számunkra. Ahol a keresztséget hittel megragadják, ott – egyik ifjúsági énekünk szavaival – „öröm van a mennyben egy bűnös felett, ki megtérve hazaérkezett”.

A keresztség az újjászületés jele, Isten újjászülő munkájának jelképe. Annak a belső és titkos valóságnak a látható és nyilvános megjelenítése, melyet Isten végez bennünk, amikor a halálból új életre kelt. A keresztség mint jel Isten ígéretének foglalata. De hogyan tudjuk befogadni azt, amit a Lélek nélkül felfogni sem tudunk? „A hitnek szüksége van valamire, amiben megfogódzik” – vallhatjuk a Nagy kátéval. De „hit nélkül semmit sem használ a keresztség, noha önmagában bőséges, isteni kincs”.

A keresztséggel kapcsolatban tehát mindig kétféle zsákutca hívogat. Az egyik az, hogy elvetjük és megvetjük, mondván, hogy csupán hitre van szükség a megtéréshez. Ekkor azonban elhalványul az, amit egykor egy teológus így fogalmazott meg: „a megtérés fő kritériuma, hogy Isten alányúlása legyen nyilvánvalóvá az életünkben”. A másik tévút az, amikor azt feltételezzük, hogy Isten ígéretébe kapaszkodó, élő hit nélkül is – mintegy önmagától – hatni kezd rajtunk és bennünk a keresztség. Valójában megigazulást szerző hitre van szükség. Ez Isten ígéretét fogadja el, mely kegyelemből, ingyen lehet a miénk, és amelynek fedezete Krisztus érdeme és váltsága. Ha ezzel a hittel ragadjuk meg a keresztséget, új életet nyerünk, melyben növekedhetünk. Ezt követően amint a feltámadást is jelképező, bábjából kikelő lepke várja, hogy szárnyaiban az életnedvek szétáradjanak, úgy csünghetünk mi is keresztségünkön, azt tartva magunkról, hogy már meghaltunk a bűnnek, és új életet nyertünk a Krisztus Jézusban.

Imádkozzunk! Hálát adunk neked, Istenünk, a keresztségért. Köszönjük, hogy általa bennünket is új életre hívsz. Bocsásd meg, hogy sokszor megfeledkezünk róla és arról, hogy benne nekünk is adtál feltámadást a halálból! Add, hogy hitünkkel megragadva naponként tudjunk élni belőle, egyre inkább gazdagodva általa. Ámen.

Győri Tamás