Cantate

Zsoltárok 3.

A Zsoltárok könyvéről szóló belső sorozatunk utolsó részéhez érkeztünk. Ezen a héten a genfi zsoltárokat ismerhetjük meg. (E. Zs.)

A genfi zsoltárok lelkiségi, liturgikai és kulturális értékük miatt különleges helyet foglalnak el egyházi énekeink között. Korábban írtunk már a zsoltárok jelentőségéről: személyes hangjuk és örök érvényű gondolataik által minden időkre érvényes mintát adnak a gyülekezet énekléséhez. Érthető, ha minden kor a saját igényei szerint igyekszik felhasználni a zsoltárokat istentiszteleti életében.

A genfi reformáció (1536) évében Kálvin azonnal hozzálátott a korábbi liturgikus élet bibliai alapokon álló megváltoztatásához, így lett a szentségek, az igehirdetés és az imádság mellett a gyülekezeti ének az istentiszteletek negyedik alkotóeleme. Kálvin a gyülekezet éneklésére éppen a Biblia eredetileg is éneklésre szánt részeit ajánlja, élükön természetesen a Zsoltárok könyvével. Saját korának magas szintű költészetét, a humanista ódaköltészetet hívja segítségül, hogy az Ószövetség európaiak számára idegen verselését korszerűvé tegye. Már 1539-ben megjelenteti Strasbourgban első énekgyűjteményét, amelyben még csak tizenkilenc zsoltárparafrázis és három liturgikus ének található.

A zsoltárok egy részét maga alakította versessé, de többségük szerzője Clément Marot francia udvari költő volt. Később Marot éppen vallási üldöztetése miatt néhány évet Genfben tartózkodott, így közvetlenné vált együttműködése Kálvinnal és a genfi zeneélet vezetőjével, Guillaume Franc-nal. Az 1543-as zsoltárgyűjtemény már ötven zsoltár átiratát közli, kizárólag Marot költeményeit. (Kálvin önkritikus nagyságára jellemző, hogy saját korábbi zsoltárait visszavonta Marot versei javára.)

Sajnos Clément Marot 1544-ben meghalt, s egy pillanatra megakadni látszott a teljes zsoltároskönyv megjelentetését célzó munka. 1548-ban lett Kálvin lelkésztársává Théodore de Bčze, aki – hangsúlyozva azt, hogy nem tartja magát Marot méltó utódjának – fokozatosan elkészítette a hátralévő zsoltárok fordítását.

A dallamok szerzőit nem ismerjük ennyire pontosan; annyi bizonyos, hogy a már említett Franc kezdeti tevékenysége után a munka oroszlánrészét Loys Bourgeois genfi kántor és énektanár végezte el. Több ő, mint zeneszerző: szerkesztő és dallamadaptátor, sőt a többszólamú zsoltáréneklés szokását is ő honosítja meg – a kálvini zeneteológia miatt ezeket kizárólag otthoni használatra szánja.

Mi, magyarok azonban talán még erősebb érzelmi szálakkal kötődünk a genfi zsoltárokhoz – a fordításaik miatt. Szenczi Molnár Albert 1607-re készíti el Lobwasser német verziója alapján a Psalterium Ungaricumot: a százötven genfi zsoltár, a Tízparancsolat és a Nunc dimittis versbe szedett magyar változatát. Szenczi Molnár munkája döntően alakította a magyar köznyelvet is, hiszen az énekelt szövegek gyorsan terjedtek, és igen mélyen meggyökereztek a használatban.

Énekeskönyvünkben csak hét genfi zsoltár szerepel, némelyik erősen megújított szöveggel. Szeretnénk, ha a genfi zsoltárok ismét jelentősebb szerephez jutnának, ezért a Gyülekezeti liturgikus könyv példatárába húsz-egynéhány genfi zsoltárt is beválogattunk. Célunk nemcsak az ökumenikus alkalmak repertoárjának bővítése, hanem a magyar protestantizmus régi énekkincsének mai megerősítése is.

A genfi zsoltárok elsődleges értéke a biblikusság: szövegük helyenként inkább lemond a nyelvi szépségről, hogy minél közelebb kerülhessen a Biblia eredeti kifejezéseihez. Ugyanígy értékük a zenei és költészeti igényesség, amely által könnyen „lelkünkbe férkőzik” egy-egy ének. Mi lehet ennél építőbb táplálék? Ezek a zsoltárok megállják helyüket a gazdag liturgiájú istentiszteleteken ugyanúgy, mint a puritán alkalmakon; pompásan szólnak a gyülekezet egyszólamú előadásában éppúgy, mint tudós polifón zenei öltözetben. S hogy nyelvük, dallamuk néha ódon, nehezen érthető: sarkalljon ez minket, a 21. század gyülekezetét tanulásra, reformátor eleink tisztán igei gondolkodásmódjának mélyebb tanulmányozására!

Bence Gábor