e-világ

Hiller István oktatási és kulturális miniszter Csepregi András evangélikus lelkészt, az Evangélikus Hittudományi Egyetem nyíregyházi tagozatának docensét nevezte ki az egyházi ügyek titkárságának élére. Jelen írásommal nem kívánom senkinek a véleményalkotását befolyásolni a döntéssel kapcsolatban, és kéretik soraimat nem egyházunk hivatalos álláspontjaként értelmezni. Ugyanakkor mint megválasztott országos felügyelő – tehát az a személy, aki törvényeink és hagyományaink szerint októberi beiktatását követően elsősorban felel majd a Magyarországi Evangélikus Egyház és a magyar állam kapcsolatainak alakításáért – fontosnak tartom, hogy az első pillanattól kezdve világos legyen, mit is gondolok Csepregi András kinevezéséről.

A történelmi egyházak és az illetékes miniszter találkozójáról Frenkl Róbert országos felügyelő részletesen beszámolt az Evangélikus Élet hasábjain. A beszélgetés valóban arról tanúskodott, hogy Hiller István mint történész, de úgy is, mint a német szociáldemokrata hagyomány tisztelője, másként közelíti meg az egyházpolitikai kérdéseket, mint tette azt elődje, Bozóki András. Érteni látszik az egyházak hitéleti tevékenysége és társadalmi szerepe közötti szoros összefüggést; megkockáztatom, hogy a – szocialista propagandában oly gyakran emlegetett – „köztársaság” sorsának jobbra fordulásában viselt közös felelősségünket is elismeri, az egyházaknak a közjó érdekében folytatott tevékenységét méltányolja. Ugyanakkor persze azt sem felejthetjük el, hogy Hiller Istvánnak ugyanaz a személy a főnöke, aki korábban Bozóki András egyházpolitikai ámokfutását is szó nélkül hagyta. Ha tehát bízunk a Hiller által felvázolt szemléletváltásban, akkor abban is reménykedünk, hogy a miniszter – aki egyébiránt a vezető kormánypárt elnöke is – korrektnek tűnő megközelítését a kormányfő nem fogja a korábbi szellemben felülírni. Gyurcsány Ferenc és a történelmi egyházak vezetőinek július 5-i találkozója ad okot némi optimizmusra ez ügyben. Kíváncsian várjuk a tetteket, konkrét kezdeményezéseket. Az új Gyurcsány-kormány egyházpolitikáját nem a szándékok, hanem a cselekedetek alapján fogjuk tudni érdemben értékelni.

Csepregi András testvérünk kinevezése ebben a kontextusban bizalomgerjesztő gesztus, ugyanakkor számos veszélyt is magában rejt. A miniszter nyilván olyan személyt keresett, aki nem rabja az államigazgatási szemléletnek, érti az egyházak működésének belső logikáját, ugyanakkor el tudja fogadni egy baloldali-liberális kormány irányvonalát. Azt, hogy ezt az ideáltípust egy evangélikus lelkész személyében találta meg, magyarázhatjuk azzal, hogy a történelmi egyházak közül talán nálunk alakult ki olyan gyakorlat, mely a külső szemlélőben azt a benyomást kelti, hogy nálunk a legnagyobb az egyes ember, adott esetben az egyházi emberek személyes autonómiája. Tudjuk jól, hogy ez a gyakorlat számtalan belső konfliktusunk forrása is.

Nem feltétlenül szerencsés persze egy aktív lelkészt kinevezni e posztra, mert bármily nagy is lutheránus atyánkfiai személyes függetlensége, állam és egyház – ez esetben az evangélikus – összefonódása vagy annak csak a látszata mindkét fél számára kártékony lehet. E látszat szándékos ellenpontozása pedig talán még kártékonyabb. (Más kérdés, hogy nehéz mit kezdeni azzal a baloldali elvárással, mely szerint az egyházak ne politizáljanak, ha egy alapvetően politikai posztra maga a baloldali kormány is egy lelkészt nevez ki.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1998 és 2002 között ugyanilyen okból nem tartottam szerencsésnek Semjén Zsolt túlzott katolikus beágyazottságát sem, noha el kell ismerni, hogy működése idején számos, az egyházakat pozitívan érintő döntés született, amelyeknek persze megvolt a kellő kormányfői támogatottságuk is. Csepregi Andrásnak tehát szűk mezsgyén kell haladnia, „sávtartási” képessége pedig mindnyájunk részéről nagy elővigyázatosságot, józanságot és a kinevezés mellett – s nem ellenére – továbbra is fennálló testvéri szeretetet, lelki közösséget feltételez.

Mint a kelenföldi gyülekezet tagja, a kilencvenes évek derekán megtapasztalhattam Csepregi András bizonyságtevő hitét, teológiai felkészültségét, okosságát, a világ dolgaiban való jártasságát. Az elmúlt néhány évben nem találkoztunk, ezért csak remélni tudom, hogy immáron megvan benne az új feladat ellátásához elengedhetetlenül szükséges konfliktuskezelő képesség és diplomáciai érzék. Ez azért is fontos, mert tevékenysége – akár akarjuk, akár nem – a többi egyházhoz fűződő viszonyunkat is befolyásolhatja. A magam részéről mindenképpen törekedni fogok arra, hogy a Csepregi Andrással fennálló személyes jó viszonyt és az evangélikus hitsorsosságot senki ne tekinthesse egyfajta kivételezettségnek.

Le kell szögeznünk: az új államtitkár nem az evangélikus egyház jelölése alapján lett kinevezve. Az a tény, hogy Donáth László személyében a szocialista frakcióban evangélikus lelkész ül, a végrehajtó hatalom pedig szintén egy evangélikus klerikus közreműködésével jut érvényre, nem szabad, hogy a társfelekezetekben gyanakvást szüljön. Kettejük együttműködése önmagában is súlyos felelősséget ró mindkettejükre; mindkettejük érdeke, hogy Csepregi András ne kerüljön a lelkész képviselő körül kialakult feszültségmezőbe. Ugyanakkor abban is bízom, hogy a „fraternizálás” látszatát elkerülendő senkinek sem lesz szüksége látványosan úgy tenni, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Itt is érzékeny egyensúlyról van tehát szó, amelynek fenntartása mindnyájunk érdeke.

A kettős – egyházi és állami – lojalitás terhe súlyos teher. Különösen egy olyan konfliktusos és közéleti marakodástól hangos országban, mint a mienk. Az egyházi ügyek az elmúlt években bizony egyre kevésbé képeztek kivételt. Az új kormány kezdeményezései iránt érzett kétségektől sem mentes bizalommal azt remélem, hogy Csepregi András aktív alakítója és nem csupán eszköze, még kevésbé látszatembere lehet e reménybeli új egyházpolitikának. Amikor Isten áldását kérem új és megtisztelő feladatának ellátásához, abban is bízom, hogy fentebb említett tulajdonságai képessé teszik majd saját helyzetének és cselekvőképességének józan megítélésére.

Prőhle Gergely