e-világ

Furcsa tehenek bukkantak fel a fővárosban ezen a nyáron. Alternatív művészek installációi a legkülönbözőbb képzettársításra alkalmas műanyag marhákat ábrázolnak. Esztétikai értékükről inkább nem nyilatkoznék, de azt nem tagadom: az összesen ötvennégy alkotás között akad néhány kifejezetten szellemes ábrázolás. Az immár világszerte elterjedt tehénparádé szervezői a nagyvárosok turistáinak kínálnak jópofa látványosságot. Talán azt is sugallja ez, hogy a kortárs művészet nemcsak múzeumokba zárva érvényesül, hanem a hétköznapok utcai környezetben is. New York, Stockholm és Zürich után Budapestre is bevonult ez a műanyag tehéncsorda.

A „cowparade” alighanem a nálunk is ismertté vált „love parade”-nek az unokatestvére. Ez utóbbi esemény keretében teherautók platóján, dübörgő zene kíséretében táncolnak és rángatóznak félmeztelen férfiak és nők. A még provokatívabb „meleg büszkeség napja” ebben a rokoni viszonylatban talán csak másod- vagy harmadfokú unokatestvérnek számít. Ezek a sajátos parádék Nyugatról érkeznek hozzánk, a magunk kelet-európai emlékezete viszont az úgynevezett katonai parádékat őrizte meg zsigereiben. Ha mindenképpen választani kellene, akkor elfogadnám, hogy a lánctalpasok helyett inkább a technózene dübörögjön. Transzvesztiták önmagukat kellető riszálásától azért eltekintenék, ha lehet. Halkan megjegyzem, hogy a keleti és a nyugati eredetű parádéban közösnek tartom a diktatórikus elemeket. Az egyik kendőzetlen, a másik álcázott erőszakkal akarja szolgaságába hajtani az embert. Mindkettő él az agymosás nemtelen eszközeivel.

No, azért ne szaladjunk ilyen messze. Az egyértelműség kedvéért leírom: a tehénparádét önmagában nem tartom veszedelmesnek. Ettől persze még nem kell ájult aléltsággal a kortárs művészet csúcsának nevezni a színes állatokat. El tudom képzelni, hogy egyik-másik ábrázolás mosolyt csal az arra járó arcára. Ez pedig, pestiesen mondva, „nem semmi”, ha például a mozgólépcsők mosolytalan tömegeire gondolunk.

Az egész parádénak alighanem a Szent István-bazilika előtt kiállított műanyag négylábú és a körülötte zajló eseményfolyam jelentette a legnagyobb hírverést. Történt pedig, hogy az „Olvadó jégkrém”-nek nevezett kék tehén Isten háza felé fordított fenekéből méretes pálcika lógott ki, „Don’t lick”, magyarul „Ne nyalj!” felirattal. A bazilika hívei és papjai ízléstelennek tartották ezt a megnyilvánulást, sérelmezvén, hogy az alkotók – és főképpen a kiállítás rendezői – nem voltak tekintettel az egyház sajátos szempontjaira. Ezek között a vallásosság zavartalan megélésének jogát is említették. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a kiállítást szeptemberig tervezik, augusztus 20-án pedig hagyományosan itt kerül sor a Szent István-napi körmenetre. Azt is szóvá tették, hogy a pályázati kiírás értelmében az installációk nem hordozhatnak politikai tartalmat, és nem sérthetnek vallási érzékenységet. Talán ezzel függ össze az a két tény, hogy a főváros nem engedélyezte valamely tehénnek a Parlament előtti elhelyezését, illetve hogy a zsidó hitközség sem járult hozzá egy ilyen állatábrázolásnak a Dohány utcai zsinagóga előtti elhelyezéséhez. Ám a katolikus egyház véleményét ki sem kérték. Sőt amikor a tiltakozó hangok megszólaltak, gőgös módon kioktatták az egyházat toleranciából. Az Élet és Irodalom publicistája ezekkel a szavakkal kommentálja azon egyházi vezető tiltakozását, akinek ablakából a kék tehén pálcikás ülepére látni: „…mi más is volna az ő szemszögéből egy reklámtehén Isten háza előtt, mint provokatív; ez a dolga, ha nem egy anakronisztikus intézmény fizetett alkalmazottja volna, hol másutt is találna munkát Isten kék ege alatt.” Számos további írástudó köszörüli nyelvét az egyházak maradiságán, művészetellenességén és intoleranciáján. Ha az ember rákattint egy-egy internetes fórumra, akkor egészen intenzív tapasztalatokat szerezhet a társadalom egy jelentős részének egyházakkal kapcsolatos ilyen vélekedéséről.

A válaszlépés nem maradt el. A hivatalos megnyilatkozások példamutatóan visszafogottak voltak, ám néhány önkéntes egy éjszaka pár száz méterrel odébb terelte a kék tehénkét, mégpedig a Deák tér mögötti térre, az egykori bazársor helyére. Újabban itt működik a Liberálisok Háza. A tehéncipelők szerint a jobb sorsra érdemes négylábú itt otthonosabban érzi magát, már csak azért is, mert még füvet is talál… Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt, az evangélikus templom közvetlen közelében mi, lutheránusok érezhetnénk sértve magunkat. Mi azonban már edzettek vagyunk: az országgyűlési választások előtti estéken és éjszakákon azt is el kellett viselnünk, hogy a fényfestés technikája segítségével szabad madarak röpdöstek templomunk falán. A gyülekezet lelkészeinek, sőt püspökének tiltakozását pökhendiséggel és be nem tartott ígéretekkel hárították el a szervezők.

Azt javaslom, mutassunk példát, és lehetőleg ne konfrontálódjunk ilyen kérdésekben. Lépjünk kettőt hátra, és hagyjuk szóhoz jutni a főpolgármestert, aki fennhangon sérelmezi, hogy a politika beleszól művészeti kérdésekbe. Mondja ezt egy tetőtől talpig politikus. Annyit azért tegyünk szóvá, hogy ami ártalmatlan jópofaságnak indult, abból ott és akkor ízléstelenség lett. Példának okáért Prágában is kiállítottak egy tehenet a dóm előtti főtéren, ám az, valóban szellemes módon, a toronyóra motívumait hordozta. A tények ilyen szikár közlésén túl azonban nem érdemes méltatlan vitákba bocsátkozni. A sas nem kapkod legyeket – talán teheneket sem. Túlzás volna egy (több?) szerencsétlen marha okán egyházellenes ármányról, sőt keresztényüldözésről beszélni. Már az eddigiekből is kiderült: a szelektív tolerancia bajnokai, mint egy falat kenyeret, úgy várják az érzékenységből fakadó túlreagálásokat. Ugyanis azonnal igazolva látják tézisüket: az egyházak teljességgel idegenek ettől a társadalomtól.

Nem tudom, a kék tehén végleg elolvad-e a kánikulában. Új és új ötletek bizonyára kerülnek majd a helyébe. Az egyházaknak meg kell tanulniuk méltósággal – az önbecsülés és a türelem e sajátos együttesével – reagálni ezekre a jelenségekre. E tanulási folyamatban arra is törekednünk kell, hogy ne engedjük magunkat jégre vinni. A kék tehenekkel kapcsolatos viták csapdáját az jelenti, hogy nem jöhetünk ki belőlük igazán jól. Ezzel szemben a magunk eszközeivel próbálnunk kell tematizálni a közvéleményt.

Mit is mond az Úr a Jónás könyve zárásaként? „..ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni a jobb- és balkezük között, és barom is sok van?!” (Jón 4,11; Károli-fordítás)

Fabiny Tamás püspök