Kultúrkörök
Léleksimogató dalvigasz
*– Immár egy évtizede annak, hogy az Ön nevét hallva kinek-kinek már nemcsak egy sikeres előadóművész, hanem egy pedagógus is az eszébe juthat. Milyen zenészi, illetve pedagógusi példaképek – ha tetszik, mesterek – voltak a szeme előtt, amikor tanítani kezdett?*
– Egykor Joan Baez miatt vettem kézbe a gitárt, de őt sajnos nem nevezhetem mesteremnek, hiszen személyesen nem ismerhettem őt, csak felvételekről tanulhattam tőle. Az énekesek közül pedig Barbra Streisand az, akit nagyon szívesen hallgatok. Tanáraim közül szeretettel és tisztelettel gondolok az örökifjú Sík Olgára. Mindig nagy szeretettel fogadta a növendékeit; a diákok, ha megéheztek, kaptak tőle egy tál ételt is. Ezt a légkört, ezt a fajta hozzáállást, amit a tanárnő otthonában láttam, próbálom itt a zenedében megvalósítani.
*– Az Ön helyzete annyiban azért más, hogy a krónikások ebben az épületben nemcsak tanulnak, de ez az otthonuk is…*
– A Krónikás Zenede azért iskola és kollégium is egyben, mert főként határon túli fiatalok tartoznak a diákjai közé. A hallgatók létszáma a korábbi 85-ről – nehéz anyagi helyzetünk miatt – 38-ra csökkent, a tanári gárda velem együtt tizenkét emberből áll. Felvételi korhatár nincs – jelenleg a legidősebb tanítványunk 48 esztendős –, a zenei előképzettség nem feltétel. Viszont mindenképpen szükséges – akár ennyi idősen is – az elméleti tudás pótlása. Az a célom, hogy a tanítványaim az itt töltött évek alatt megismerjék a muzsikálás örömét. A jelentkezők tudásához igazodó oktatás négy évig tart, az ötödik esztendő egyfajta továbbképző, amely diplomakoncerttel és a hivatásos előadóművészi működési engedély és oklevél átvételével zárul.
*– Annak ellenére, hogy a Krónikás Zenede több, később nevet szerző, komoly sikereket elérő művészt bocsátott útjára, az itt képviselt és tanított muzikális stílus – a históriás balladák és virágénekek világa – sokak számára mégis idegen. Miben látja e némelyek szerint „korszerűtlen” zenei irányzat értékeit?*
– Az általunk oktatott úgynevezett „krónikásstílus” különleges egyveleg. A hagyományokra épít, az alapot a népdalok, illetve a népdal alapú megzenésített versek jelentik. De a célunk nemcsak a régi zenei értékek megőrzése, hanem egyszersmind új tradíció teremtése is. Ezen azt értem, hogy egyfelől az olyan „korszerű” stílusokat is, mint amilyen például a rockzene, beleolvasztjuk a dalainkba akusztikus hangszereken, így „krónikásítjuk” őket. A megszokottól eltérő hangzásvilágot az ebben a műfajban szokatlan zeneszerszámok – furulya, mandolin, konga, hegedű – alkalmazásával érjük el, másrészt a régi dallamok megszólaltatásához mai, modern hangszereket is felhasználunk. Így végül egy egységes stílus alakul ki, és ekként történhet meg az, hogy egy műsoron belül sikerül eljutnunk a gregoriántól egészen a rockzenéig vagy a musicalekig. Ily módon összességében azt fejezzük ki, hogy tiszteljük a régit, magyarok vagyunk, szeretjük a ma született szépet is, s emlékezünk az őseinkre, őrizzük a hitünket.
*– Erdélyből származik. A „krónikásításkor” vagy éppen hite és magyarsága megélésekor ezekhez a gyökerekhez nyúlik vissza?*
– Részben. A művészi és lelki forrást elsősorban Erdély jelenti, de emellett fontos számomra szűkebb pátriám, az ötvenes évek Budapestje – annak is a Naphegy környéki része, ahol felnőttem –, továbbá a balatoni házam. Itt van az a zug, ahol erdélyi fenyőimet, felvidéki kopjafámat és délvidéki tiszafámat meggyökereztetve teljesen otthon érezhetem magam.
*– Az Ön számára mit jelent magyarnak lenni?*
– Egyszer egy három és fél hónapos turnén vettem részt az Egyesült Államokban. Amikor hazaértem, megcsókoltam a földet, és nem azért, mert az akkori pápának – II. János Pálnak – ez volt a szokása, hanem azért, mert annyira vágyódtam haza. Meg is fogadtam, hogy egy hónapnál hosszabb időt nem fogok külföldön tölteni. Az utazás egy idő után azért nagyon hiányzik. A közeljövőben indulok Dél-Afrikába, Erdélybe, Kanadába és Svédországba – és természetesen nagyon örülök neki.
*– Koncertek, utazás, a zenede pénzügyi gondjai, a diákok lelkének ápolása, heti ötven óra tanítás… Hogy bírja mindezt?*
– Csak úgy, hogy nagyon bízom abban, hogy talán jó, amit teszek, és használhatok vele a tizenöt milliós magyarságnak. És érzem, hogy a Jóisten figyel rám. Csupán így lehetséges, hogy ennyi baj és nehézség közepette nem adtam fel. Szerencsére legyőztem az egészségi problémákat, illetve küzdök súlyos cukorbetegségemmel, mégis talpon vagyok.
*– Ezért is jó, ha valaki – Önt idézve – „pertuban van a Jóistennel”...*
– Igen, valóban gyakran szoktam mondani, hogy pertuban vagyok vele; Isten nélkül nagyon nehéz lenne.
*– A tíz évvel ezelőtti autóbalesete után is a hite jelentette a támaszt?*
– Igen, de persze nem csak azóta. Gyermekkorom óta mélyen hiszek Istenben. Szüleim révén katolikus–református családból származom, a felmenőim közé tartozik Makkai Sándor református püspök. Ugyancsak a rokonom Ignácz Rózsa írónő és Böjte Csaba ferences atya. A volt férjem – akitől a nevemet is kaptam –, Dévai György révén pedig képviselteti magát a családban a lutheránusság is. Az egyik menyem – aki felnőttkorban keresztelkedett – szintén az evangélikus vallás mellett döntött. Három unokám közül a legidősebbet, a hároméves Dévai Dániel Ábelt is evangélikus templomban keresztelték, a nyolc hónapos Zsófia Anna keresztelője pedig július 19-én lesz, ugyancsak egy evangélikus templomban. A legkisebb Borka Hanna, ő négy hónapos. A balesetekről csak annyit, hogy ezek sora már gyermekkoromban kezdődött. Tizenegy évesen gerinctörésem volt. Akkor tanultam meg a csendes lelki beszélgetést azzal, aki felügyel ránk, és gondoz bennünket. Rájöttem, hogy mindennek van magyarázata – még akkor is, ha esetleg csak évek múlva találom meg. Volt egy olyan pillanat is az életemben, amikor egy adott történésnek azonnal megadatott az „isteni magyarázata”. Egy amerikai útról érkeztem haza. Azzal fogadtak a repülőtéren, hogy Svájcba mehetnék egy anyagilag is igen kedvező fellépésre. Amikor az e felett érzett örömömben átugrottam a bőröndömet, elestem, és eltört a bal kezem gyűrűsujja. Ez azért tragikus, mert gitározáskor ez az ujj a legfontosabb. Én – ahelyett, hogy ordítani kezdtem volna – rámeredtem lefittyedt ujjamra, majd az ég felé emeltem a tekintetemet, és azt mondtam: „Köszönöm, Uram. Igen, megértettelek, elkapott a mammon szelleme…”
*– A pénz, a pénz, a pénz… Most igen nagy szüksége lenne rá…*
– Igen, hiszen a zenede nem kap állami támogatást, adományokból, koncertjeink, CD-ink bevételéből, teljesen önerőből tartjuk fenn, ráadásul úgy tűnik, hogy december 31-ig mennünk kell – annak ellenére, hogy huszonöt évre kaptuk meg az épület használati jogait –, mert nem tudunk kifizetni régebbi, de csak most kézhez kapott számlákat. És mégis, ebben a helyzetben is próbálok példát mutatni a tanítványaimnak, hogy őket se a pénzimádat, a siker és a hírnév megszerzésének vágya hajtsa és ösztönözze, hanem arra törekedjenek, hogy énekükkel és zenéjükkel az igaz, szép és tiszta dolgok követei legyenek. Szeretném, ha sokan és sokfelé hívnának minket előadásokra, hogy mindegyik végzett növendék végig tudja járni a neki rendelt utat, és teljesíthesse kötelességét, amelyet odafönt jelöltek ki számára.
Ehhez komoly hivatástudat kell, mert aki a krónikások közé áll, annak nagyon nehéz az élete. Ha nem is ekhós szekéren, de sokat utazunk, a Felvidéktől Kanadáig. Mindenfelé megyünk, ahol egy szál magyar is van, zenélünk és énekelünk nekik, és én hiszem, hogy ez olyan, mintha a lelküket simogatnánk.
*
A Krónikásének Közhasznú Alapítvány címe: 1039 Budapest, Zipernovszky Károly u. 1–3. Telefon: 1/454-7163, 1/454-7164, 1/454-7165; fax: 1/454-7162, e-mail: dnk@t-online.hu. Honlap: www.kronikasenek.hu.
Gazdag Zsuzsanna