Élő víz

Volt egyszer egy ember, aki szerette a világot. Ahányszor végigtekintett a teremtés ezerszínű csodáján, öröm járta át a lelkét, és mindenét odaadta azért, hogy szebbé, jobbá, igazabbá tegye. Kitartással, hittel, derűvel járt körül, igyekezett, reménykedett, de mindig, mindenütt maradt egy kis rés, ahol beszivárgott a rossz, a rút, a szennyes a tiszta, új élet mellé.

Az ember akkor elhatározta, hogy összegyűjti a szemetet és elégeti.

– Gyertek, segítsetek összeszedni az élettelen, elszáradt ágakat, a szétdobált, rendetlenné vált dolgokat, a szégyenteli mocskot és mindazt, ami bánt, zavar és beszennyezi az életünket! – hívta az embereket. De azok meg sem hallották a hangját.

– Legalább ti álljatok mellém! – szólította a barátait, de azok nem mozdultak. Szomorúan tárták szét a karjukat. Legyintettek. Ugyan már, minek?! A világ ilyen, és kész. Hiábavaló erőlködni. Talán féltek csatlakozni hozzá. Bizony, nem könnyű szembeszállni valami nálunk nagyobbal, különösen akkor, ha olyan kevesen vagyunk, akik felvállaljuk ezt a harcot.

Senki nem követte az embert, aki szerette a világot. Mindnyájan lehajtott fejjel, szégyenkezve és bánatosan bámultak maguk elé.

– Lehetetlen – suttogták páran. – Képtelenség – mormogták néhányan. – Semmi esélyünk. Kár is az erőfeszítésért – legyintettek legtöbben. És sóhajtottak.

Az ember tehát egyedül kezdett neki a munkának. Lassan haladt, nagyon lassan. Kezeit összeszurkálták a tüskés gallyak, megkarcolták a száraz ágak csonkjai. Piszkos volt a világ és óriási. De az ember csak ment csöndesen, kitartással és reményekkel teli. Egyszerre csupán egy kicsiny részét fogta körül szeretetével, de ebben a kicsiben ott volt az egésszel való törődésének melege. Sokáig dolgozott. Hajlongott az újabb és újabb tüzelnivalóért, fáradhatatlanul körbejárt, hogy ne kerülje el a figyelmét semmi, ami kár és szemét.

És lassan összegyűlt egy kicsiny rőzsegúlácska. Akkor az ember megállt mellette ünnepélyesen, csöndes ujjongással, majd letérdelt a kupac mellé, és óvatosan meggyújtotta. Tenyerével védte a gyenge lángot. Leheletével bátorítgatta, szellőtől is óvta, míg magasba nem csapott megerősödve, hetykén a tűz. Aztán csak állt gyönyörködve, arcát pirosra festette a szépség és a győzelem fölötti öröme meg a szétáradó meleg simogatása.

És köré gyűltek az emberek. Először csak a barátai. Ámuló szemekkel lesték a lángok táncát, elbűvölte őket is a látvány, átmelegedtek a szívek. A tűz pedig ropogva pusztította a szennyet, és aranypirosan, fényesen hajladozott a szelíd szélben. Percekig álltak megbabonázva, a szívük megtelt valami kimondhatatlan bizalommal és vágyakozással. Mindenki, aki a közelébe került, érezte, hogy már soha nem lesz többé az, aki volt.

A tűz pedig lassan porladozó hamuvá emésztette az összegyűjtött kupacot, és halványulni, hanyatlani kezdett. A körülállók összerezzentek. Egyetlen pillanat kellett csak, már mozdult a lábuk, hajlott a derekuk, s a kezükben reccsenve törött a száraz ág, a markukban gyűlt a tüzet tápláló szemét. Vitték, hordták szó nélkül lendületesen, bizakodó örömmel mindazt, ami tovább éltette a lángot. Rövid időre meg-megálltak, hogy testüket-lelküket újból feltöltse a táncoló lángok fénye, melege erővel, biztatással, reménnyel. Aztán folytatták a munkát fáradhatatlanul. És egyre többen jöttek. Ismerősök és idegenek. Bámészkodók, csodálkozók, tétovák, erősek és gyöngék egyaránt. Kicsit figyelték a szorgoskodókat, tekintetüket azonban a tűz ragadta meg. És elindultak ők is.

Dolgoznak fáradhatatlanul azóta is. És újabbak csatlakoznak hozzájuk mindig. Munkálkodnak lankadatlanul. Mennek szebbé, igazabbá tisztogatni a világot, táplálni a tüzet, hogy ne fogyjon ki a fény és a meleg soha.

Füller Tímea