A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 9. VASÁRNAP – 1Kor 10,1–13

Pál apostol meghökkentő dolgokat állít az egyiptomi fogságból kivonult népről. Először is azt, hogy „megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben”. Pál Egyiptomot a halál birodalmának tartja, a Vörös-tengert pedig a halált az élettől elválasztó víznek. Olyannak, amilyen a keresztség vize! A keresztség előtt csak halál van, a keresztséggel viszont a nagybetűs Élet veszi kezdetét. Számunkra a Krisztus nevében történt keresztség az örök élet ígéretét adja. Az ószövetségi nép a Vörös-tengeren való átkeléssel még nem az örök élet ígéretét kapta, hanem a bálványok szolgálatától szabad, Istennek tetsző új élet lehetőségét – előbb a pusztában, majd pedig az ígéret földjén, a tejjel-mézzel folyó Kánaánban.

A Vörös-tenger túlpartjától Kánaánig vezető út mégsem volt diadalmenet az Egyiptomot elhagyó generáció életében. A kísértés forrása a tenger és Kánaán között elterülő, beláthatatlan sivatag volt. A vízen való csodás átkelés után ott találták magukat a homoktenger szélén, és sejtelmük sem volt róla, hogy a sivatagon túl valóban létezik-e az a Kánaán, amelyről Mózes Isten nevében beszélt. Csak azt tudták, hogy a sivatagban nincsenek meg az élet alapvető feltételei: nincs élelem, és ami még ennél is súlyosabb, nincs víz.

Emberileg érthető, hogy megkísértette őket a gondolat: mit ér az Egyiptom bálványaitól és a rabszolgahajcsárok korbácsától való szabadság, ha a perzselő nap kínzó szomjúsággal tölti el őket, víz pedig sehol sincs, csak homok van, ameddig a szem ellát? Igaz, Isten velük van a felhőben és a tűzoszlopban, de tud-e a sivatagban vizet fakasztani? És zúgolódni kezdtek, amit Isten úgy értelmezett, hogy a nép próbára teszi őt. Igen, a kísértést szenvedő nép kicsinyhitűségével és hitetlenségével Istent kísérti: bizonyítsa be, hogy nem elpusztítani akarja őket, és tegyen újabb csodát! Ha valóban az ő Istenük, akkor fakasszon vizet a sivatag szikláiból! Isten megharagudott rájuk, amiért próbára tették, de teljesítette kívánságukat: parancsot adott Mózesnek, hogy botjával üsse meg a sziklát, amelyből ezáltal víz fakadt.

Pál – erre utalva – még az előbbinél is meghökkentőbb kijelentést tesz: „Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.”

Hogyan? Az új szövetség szerzője, Krisztus jelen volt, és éltető vízzel táplálta Isten népét már a Mózes nevével fémjelzett Sínai-hegyi szövetség megkötése előtt? Hogy érti ezt Pál, és nyomában miként beszél arról Luther, hogy már Ábrahám és az Ószövetség Istenhez hű kegyesei is mind Krisztusban hittek? Nem azoknak van igazuk, akik ezt zavaros beszédnek ítélik?

Luther hangsúlyozza, hogy az Ószövetségben Krisztust nem emberi előképekben (Jób, Izsák stb.) kell keresnünk, hanem az Ószövetség Istenének szabadító, megváltó, halálból életet teremtő tetteiben. Más szóval: már az Ószövetségben is gyakran megnyilvánul Istennek az a mentő, bűnbocsátó szeretete, amely a maga teljességében Jézus Krisztus személyében ragyog fel.

Pál sem érti másként, amikor azt állítja, hogy „az a kőszikla pedig a Krisztus volt”. Bár a nép halált érdemel, mivel zúgolódásával próbára teszi Isten szeretetét, Isten – ha nem is hagyja őket teljesen büntetlenül – mégis megkegyelmez, és Mózes által éltető vizet fakaszt a sivatag kősziklájából. Így vezeti el népét a felismerésre: számukra Isten az élet egyetlen valódi feltétele. Ha Isten velük van, az elég nekik a pusztában is, ahol nem adottak az élet fizikai feltételei.

A párhuzam kézenfekvő. A keresztségünkkel kezdődő új élet végső célját, az örök életet mi éppúgy nem látjuk, mint ahogy a Vörös-tenger partján álló nép sem láthatta Kánaán határát. Mi is könnyen elbizonytalanodunk: az elérhetetlen messzeségben levő cél érdekében érdemes-e a földi életben Krisztus tanításának a normái szerint élnünk? Érdemes-e a másik arcunkat is odatartanunk, amikor ütnek? Érdemes-e nem ellenállnunk, amikor erőszakkal veszik el azt, ami a miénk? Érdemes-e a rosszat jóval viszonoznunk, az ellenséget szeretnünk, a minket átkozókat áldanunk? Vagyis: érdemes-e kereszténynek lenni egy olyan világban, ahol sikert csak az önzés és az erőszak biztosít? Érdemes-e kereszténynek lenni olyan időkben, amikor a keresztények élhetetlennek minősülnek, mert eszköztárukból hiányzik mindaz, ami a „normális” élethez nélkülözhetetlen? Nem kell-e mégis kompromisszumot kötnünk a bennünket körülvevő világ értékrendjével?

És innen már csak egy kis lépés Isten kísértése, szeretetének próbára tétele. Mert mi sem hisszük, vagy csak alig-alig hisszük, hogy minden helyzetben és minden körülmények között tökéletesen elég, ha Isten Jézus Krisztusban velünk van. Akkor is elég, ha az általunk óhajtott módon nem adja jelét szeretetének. Számunkra egyedül ő az élet feltétele. Ha Isten velünk, életünk van a halálban is.

Véghelyi Antal