Evangélikusok

Összetéveszthetetlen az orgánuma. Bőzsöny Ferenc hangja ott cseng mindenkinek a fülében. Ő az, aki minden délben ismerteti, hogy az adott héten melyik település templomának a harangja szól. Rendkívül gazdag életutat járt be. Aki a harangért szól… című könyvében sok mindent elárul életéről, találkozásairól.

A Pécsről induló kamasz fiú pap akart lenni. Csakhogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján neki a szeminárium helyett az egyházi intézmények államosítása jutott. Klerikális múltjával sokáig még segédmunkásnak sem kellett. Végül aztán mégis kapott munkát a nehéziparban: vasas munkás lett. Közben minden évben jelentkezett főiskolára, egyetemre, de általában magyarázat nélkül elutasították. A katonaságnál azt javasolta neki a parancsnoka, hogy ezzel a hanggal legyen inkább bemondó.

– Húszévesen is ilyen mély hangja volt? Elképesztő lehetett, amikor fiatal srácként megszólalt…

– Bizony. Bár arra, hogy milyen a hangom, én sohase figyeltem. Csak a harmadik rádiós meghallgatás után hallottam vissza magamat felvételről. Arra gondolni se mertem, hogy ezzel a múlttal felvesznek engem a rádióba. Persze az is igaz, hogy akkor már csak a fele hosszúságú önéletrajzomat adtam be. Be is hívatott az osztályvezető, és megkért, hogy bizalmasan meséljem el neki, mi maradt ki az önéletrajzomból. Azt mondtam, hogy fiatal vagyok még, nincs mit írnom. Később persze megtudták, de akkor már az ’56-os megtorlásokkal foglalkoztak, velem nem törődtek. Elfogadtak úgy, ahogy vagyok.

– 1956. október 23-án épp szolgálatot teljesített a rádió Bródy Sándor utcai épületében. Átélte az ostromot, később a Szabad Kossuth Rádió bemondója volt a parlamentben. Ebből sosem volt problémája?

– November 4-én reggel még ott voltam a parlamentben. Én konferáltam be Mindszentyt és Nagy Imrét is. Aztán megérkeztek az oroszok, és hazazavartak minket. A legnagyobb lövöldözésben hazakísértem az egyik kollégámat, aki nem feledkezett meg erről. Évekkel később mondtam neki csodálkozva, hogy engem soha senki nem kérdezett azokról az októberi napokról. Akkor mesélte el, hogy rajta keresztül kádereztek le engem, és ő igazolt.

– Többször is lett volna alkalma arra, hogy elhagyja az országot. Miért nem tett így?

– Apai nagyapámék még az 1900-as évek elején kivándoroltak Amerikába, apám szinte ott nőtt fel. Aztán édesapám hazajött, kocsmát nyitott Pécsett. Megvan még a cégtáblánk – mutat fel a falra, ahol valóban ott lóg a felújított cégér „Korcsma a Pacsirtához” felirattal. – Ennyit sikerült megmenteni az ottani tárgyakból. Apám eladta a kocsmát, és visszament Amerikába. Közben leengedték a vasfüggönyt, mi az öcsémmel már nem mehettünk utána.

Emigrálhattam volna ’56-ban is. Hetekig, hónapokig vívódtam, és maradtam. Mérhetetlenül nagyot csalódtam a Nyugatban, főleg az Egyesült Államokban. Cserbenhagytak minket, és az amerikai elnök a kezét mosta, mint Pilátus. „Te szegény magyar nép” – mondta Eisenhower. Az összes részvéte a miénk volt, de még azt a gyorssegélyt se kaptuk meg, amit megígértek. Az oroszok nem mertek volna beavatkozni, ha a Nyugat megfenyegeti őket. De nekik a szuezi válság fontosabb volt, mint mi. Azóta négyszer voltam Amerikában, és mindig megerősödtem abban, hogy jól tettem, hogy nem mentem ki. Csak itt tudok élni, akár jó, akár rossz a helyzet.

– Többször is találkozott Mindszenty József bíborossal. Milyennek látta őt?

– Makulátlan életű pap volt, de voltak olyan emberi tulajdonságai, amelyek miatt sokan nem szerették. Rendkívül szigorú ember volt, és mindenkit saját magához mért. Ő bérmált engem, és több beszédét is meghallgattam. Előttem van, ahogy áldást oszt. Olyan volt, mintha fenyegetné a jelenlévőket. Szigorú, villámló tekintetétől még a papok is féltek. Nem volt hajlékony ember.

– Találkozott Edelsheim Ilonával is, Horthy István özvegyével. Sőt ön vezette Horthy Miklós újratemetési szertartását Kenderesen.

– Többször is találkoztam Ilona aszszonnyal. Rendkívül kedves, bájos hölgy. Már nyolcvannyolc éves, de évente eljön Magyarországra. A kenderesi kúria a családjuk tulajdonában van, de Ilona asszony hagyja, hogy zavartalanul működjön a mellé épített leányszálló, neki pedig egy kétszobás lakosztálya van az épületben. A család Portugáliában él, de az unokák már szerteszóródtak a világban. Magyarul nemigen beszélnek.

– Úgy tudom, hogy többféle nyelvi bizottságnak is tagja, évekig együtt dolgozott Lőrincze Lajossal. Miért fontos Önnek a nyelvművelés?

– Ez olyan kérdés, hogy miért veszek levegőt. Ez az anyanyelvem, ezen tudom magamat a legjobban kifejezni. Az a kulturálatlanság, nyelvi romlás, amelyet tapasztalok, fontossá teszi a nyelvművelést. Néha azt gondolom, hogy fiataljaink egy része háromszáz szavas szókinccsel beszél. De milyennel! Ezt nem lehet tudomásul venni. Bár az is igaz, hogy a nyelv előbb-utóbb kiveti magából azt, ami helytelen.

– Évekig dolgozott bemondóként a rádióban. Követett el nagy bakikat?

– Nem, elég biztonságosan olvasok. Több mint negyvenezerszer olvastam be híreket. Ha elém tesznek egy szöveget, azt kapásból el merem olvasni mikrofonba is. Néhány sorral előre látok, és ha hiba van a szövegben, azt megérzem. Annak ellenére, hogy nyugdíjas vagyok, néha még mindig dolgozom. Például a Mesélő krónikában vagy a Déli harangszónál. Fantasztikus, hogy engem találtak meg ez utóbbi feladattal. Gyerekkorom óta vonzódom a harangokhoz, és hat éve minden délben én mondom be, hogy honnan szól a harang.

– Felmerült az is, hogy a rendszerváltás után megvalósítja nagy álmát, és pap lesz…

– Nem lettem, bár még mindig nosztalgia van bennem a papi hivatás után. Többször álmodtam azt, hogy misézek. De jelen helyzetemben többet tudok használni az egyházamnak, mint papként. Például retorikát tanítok a katolikus Központi Szemináriumban. Ez is érdekes, hogy abban az intézményben vagyok tanár, ahol annak idején tanulni szerettem volna. Szép eredményeket értem el az ottani diákokkal: öt-hat Kazinczy-díjas növendékem van.

– Sosem nősült meg, és nagyon szemérmesen hallgat könyvében a nőkkel való kapcsolatáról is. Nem magányos család nélkül?

– Van énnekem családom! Körülvesznek a tanítványok. Köztük olyanok, akiknél a saját gyerekeim sem lennének különbek. Tizenhat keresztgyerekem van, rengeteg barátom, szomszédom, sőt van egy fogadott fiam is. Sosem vagyok egyedül.

– Gyakran vezényelt le temetési szertartásokat. „Jó barátságban” van a halállal?

– Megterhelő ezeknek a temetéseknek a levezénylése, de valakinek meg kell csinálnia. Én megszoktam a nyilvánosságot, és ha pap lennék, akkor is kellene temetnem. Nem félek a haláltól. Tudom, hogy eljön, de nem is várom. Hiszek az öröklétben, és tudom, hogy egy másik életbe lépek át. Bízom abban, akiben egész életemben hittem.

Jánosi Vali