Élő víz
Kenyér
Rajongok a friss, ropogós kenyérért. Szeretem a kezembe venni a még meleg pékárut, örömmel tapogatom végig héjának minden egyes négyzetcentiméterét, és szagolok bele semmivel össze nem hasonlítható illatába. Szinte mindegy, hogy mivel eszem: éppen olyan szívesen fogyasztom hagymával és szalonnával, mint lekvárral vagy mézzel. A gulyáslevest vagy a pörköltet, a rántottát vagy a rakott kelt is, hacsak lehet, kenyérrel eszem. Egyedül a görögdinnye mellé nem kívánom.
Hálás lehetek – de vajon az vagyok-e igazán? –, hogy nekem és a családomnak megadatik a mindennapi kenyér.
Négy évvel ezelőtt Erdélyben, egy kis székely faluban néptánccsoportunk tagjait családok fogadták be éjszakára. A reggelit is szállásadóink adták. Az itthon megszokott friss, ropogós búzakenyér helyett tömör, egy-két napos kukoricakenyér került az asztalra. Alig tudtam lenyelni a falatot. Pedig a dombok-hegyek közé ékelődött település lakói két kezük megfeszített munkájával termelték meg a kukoricát, maguk őrölték a lisztet, dagasztották és sütötték a kenyeret – és ami a legfontosabb, jó szívvel adták az anyaországból érkezetteknek.
Idén nyáron a dévai árvaházban puliszkával kínáltak bennünket. Mélységesen szégyelltem magam, hogy míg mi csak kavargattuk az ebédet, addig a gyerekek tányérja már rég üres volt, és lopva pillantgattak felénk, hogy ugyan mit csinálunk az étellel. Vendégek voltunk, meg kellett volna becsülnünk, hogy megosztották velünk azt a keveset, amijük volt, és ha másért nem, legalább köszönetünk jeleként el kellett volna fogyasztanunk, amit kaptunk. Mi azonban fitymálva és fanyalogva otthagytuk a puliszkát, és egyre csak a vizet ittuk, hogy minél gyorsabban megszűnjön az a rossz íz, amit az ételnek tulajdonítottunk – és ami talán „csak” rossz lelkiismeretünk jele volt.
Igen, sokszor rossz a lelkiismeretem. Érzem és tudom, hogy nem vagyok elég hálás az étekért, amelyet nap mint nap kapok. Természetesnek veszem a terülj, terülj asztalkát, és elfeledkezem azokról, akiknek ez – sajnos – nem természetes. Meg kell tanulnom köszönetet mondani ezért az ajándékért! Köszönetet mondani mindazoknak, akik előteremtik, megfőzik vagy megsütik és tálalják a reggelit, ebédet, vacsorát – mindenkinek, de elsősorban a mennyei Szakácsnak, aki a mindennapi kenyér megadásával nemcsak a testi, hanem a lelki táplálékomról is gondoskodik.
Vitális Judit